CAPRICCIO BÉRLET 4.
Debussy–Caplet: Pagodák
Debussy–Ravel: Danse
Debussy-Manoury: I. szvit – Rêve (Álom)
Dohnányi: Konzertstück
Poulenc: Les Animaux Modéles – szvit
Ravel: Bolero
MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR
Somodari Péter – cselló
Vezényel: Török Levente
Dohnányi Ernő Hangversenydarabját francia művek övezik az est programjában. E füzér egyesít ritkán hallhatót és legnépszerűbbet, hidat képezve Debussy és Ravel művészete között is.
Claude Debussy (1862–1918) szólózongorára írt Estampes (Metszetek) című sorozata (1903) háromféle világot tár elénk: távol-keletit, spanyolt és franciát. A Pagodák címet viselő nyitó darab pentatóniája és csengő-bongó hangzásai a jávai gamelán zene jellegzetességeit idézik, Debussynek még az 1889. évi párizsi világkiállításra visszanyúló élményeként. A tételt a honfitárs André Caplet (1878–1925) hangszerelte meg szimfonikus zenekarra 1923-ban.
Debussy 1890 körüli, Tarentelle styrienne eredeti címet viselő, majd később az egyszerű Tánc felirattal újrapublikált zongoradarabja Maurice Ravel (1875–1937) ugyancsak 1923-ból származó hangszerelésében csendül föl. A színgazdag, lendületes kompozíció tarantella- és keringőritmusokat vegyít.
Debussy úgyszintén korai Első szvitjének (Première suite: 1883–84) kottája csupán 2006-ban került elő. A négytételes, Fête, Ballet, Rêve és Bacchanale címekkel ellátott zenekari füzér harmadik (Rêve = Álom) tétele azonban csak kétzongorás változatában maradt fenn, hangszerelését Philippe Manoury (1952*) francia komponista készítette el. Stílusvilága jól érzékelhetően előlegezi Debussy érett zeneszerzői nyelvezetének többfajta sajátságát is.
Dohnányi Ernő (1877–1960) álomszerűen poétikus Hangversenydarabja 1903–1904 folyamán keletkezett gordonkára és szimfonikus zenekarra, majd Hugo Becker szólójával került bemutatásra Budapesten, 1906. március 7-én. Ajánlása is a német művésznek szól. Ám a nemes vonalvezetésű, választékos stílusú darab érzelmi síkon a zeneszerző apjához, Dohnányi Frigyeshez (1843–1909) kötődik, aki nagyszerű csellista volt, és egy alkalommal még Liszt Ferenccel is együtt játszott. De a polihisztor Dohnányi Frigyes volt matematika-és fizikatanár, az első magyar Röntgen-laboratórium vezetője, valamint a hazai gyorsírás úttörője is ugyanúgy. Ő maga szintén eljátszotta fia versenyművét, amelynek hangjait – jóllehet, az apa csak évekkel később hunyt el – félreismerhetetlenül a nosztalgia és a búcsú bensőséges-fájdalmas tónusai hatják át. Egytételes, szonátaformában megírt nagyszabású kompozíció, a XX. századi gordonkairodalom lírai ékköve. Alaphangneme D-dúr, és hangszerelése maga is kivételesen mesteri. A versenyművet tolmácsoló Somodari Péter (1977*) 2012-től a Bécsi Állami Operaház első szólócsellistája, 2016-tól pedig a Bécsi Filharmonikus Zenekar szóló csellóművésze.
Francis Poulenc (1899–1963) Les animaux modèles (Modellezett állatok) című balettje 1942-ben került színre Párizsban. Az állatszereplőkhöz Jean de La Fontaine meséi, míg az emberekhez az ugyancsak XVII. századi Le Nain fivérek képi ábrázolásai szolgáltak mintaként. Az ősbemutató nyomán összeállított szvit Poulenc utolsó balettzenéjének legnépszerűbb részeit tartalmazza. A szövevényes cselekménynek itt csupán azokra az epizódjaira térünk ki futólagosan, amelyek a hattételes szvit címfeliratait magyarázzák.
Nyári reggel, a parasztok a mezőre indulnak. Megjelenik a lány ablakánál a szerelmes oroszlán. A két úrnő a korosodó férfi hajtincseit tépkedi, aki végül mindkettejüket haragosan küldi el. A halál elegáns nőként lép az őt hívó öreg favágó elé. A két kakas küzdelmének győztesét egy keselyű ragadja magával, majd a tyúkok a másik, megsebesült kakast ünneplik. A munkában megfáradt parasztok hazatérnek és ebédhez ülnek. A szvit tételfeliratai:
1. Petit jour (Kora reggel)
2. Le lion amoureux (A szerelmes oroszlán)
3. L’homme entre deux âges et ses deux maîtresses (A korosodó férfi és két úrnője)
4. La mort et le bûcheron (A halál és a favágó)
5. Le combat des deux coqs (Két kakas küzdelme)
6. Le repas de midi (Ebéd)
A Bolero mint spanyol táncfajta széles körben elterjedtnek számított már a XVIII. század végétől kezdve. Ida Rubinstein, a XX. századelő nemzetközileg ünnepelt táncosnője – akinek számos táncszínpadi mű köszönhette létét – balettzene megírására kérte föl Maurice Ravelt, amelynek gyümölcse a komponista máig legnépszerűbb alkotása lett (1928). Ravel, elzongorázva egyik barátjának a készülő mű dallamát, az alábbi kommentárt fűzte ahhoz: „Mit gondol, elég makacs ez a téma? Igyekszem majd fejlesztés nélkül minél többször ismételni. A fokozást kizárólag hangszereléssel kívánom megoldani – legjobb tudásom szerint”. „Legjobb tudásom szerint” – szerénykedő mentegetőzésként olvashatjuk ugyanezt más helyeken, ámde Ravel nemhiába volt korának talán legvirtuózabb hangszerelője: a végeredmény nála a modern idők legkáprázatosabb színekben pompázó zenekari tételeinek egyike lett. Még akkor is, ha utóbb maga a komponista – a rá jellemző fanyarsággal – így vélekedett szerzeményéről: „Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolerót; sajnos ebben nincs zene”. A paradoxont könnyedén föloldhatják a Ravel-monográfus Petrovics Emil szavai: „Ez a mű a mesterségismeret csodája: a tudást egyenjogúsítja az ihletettséggel”. Kimeríthetetlennek bizonyul a zeneszerzői lelemény skálája, az alig hallhatótól a végső extázisig, a jéghideg színhatásoktól, valamint az egyes hangszerszólók bravúrjaitól a tüzes mámorig, sőt: szétrobbanásig eljutva. Az extatikus fokozás elve egyébiránt jól ismert az életműben, a korai daraboktól kezdve, a Daphnis és Chloén át a La Valse-ig, majd ugyanúgy tovább. Az 1928. november 22-i, párizsi színpadhoz kötődő és hatalmas sikerrel lezajlott ősbemutató után pillanatok alatt eljutott a világ hangversenytermeibe az egyéni arculatú remekmű.
Sziklavári Károly
