Jelenlegi hely

Tűzvarázs bérlet II.

2018. október 29., hétfő 19:00
Helyszín: 
Művészetek Háza
Műsor: 
Joseph Haydn: G-dúr („Oxford”) szimfónia, No. 92
Jacques Ibert: Fuvolaverseny
Edward Elgar: Változatok egy eredeti témára („Enigma”), Op. 36
Vezényel: 
Közreműködők: 
Fuvola: Karl-Heinz Schütz

Joseph Haydn (1732–1809) első angliai útja egyetlen diadalmenetként volt értékelhető. Díszdoktorrá avatása során – Oxfordban, 1791 júliusában – egyebek mellett a 92. számú G-dúr szimfónia hangzott föl. Nem volt már új mű: párizsi megrendelésre írta a zeneszerző két esztendővel azelőtt, majd az angol közönség is megismerhette 1791 tavaszán (sikerének volt betudható a júliusi előadás); ám az utókor jóvoltából végül a kivételes eseményre visszautaló ragadványnévvel vált világszerte népszerűvé. Tételei:

I. Adagio – Allegro spiritoso [szonátaforma lassú bevezetéssel]

II. Adagio [ABAv dalforma, variált és továbbfejlesztett visszatéréssel]

III. Menuet. Allegretto – Trio – Menuet da capo [összetett háromrészes forma]

IV. Presto [szonátaforma].

Mindjárt a lassú bevezetés derűs alaphangulatot teremt, s a folytatásban a tréfás szellemesség válik uralkodóvá. E megoldások egy része a kor zenei köznyelvéhez kötődő intellektuális játék, melynek bevett sablonjait csiszolt választékossággal karikírozza-fricskázza a zeneszerző. A humorteli folyamat az olasz opera buffa világára is kitekint, s hol a harmóniai megoldások különlegességeivel, hol pedig a szokványos tételszerkesztési logika fölborításával lep meg a zeneszerző.

A jórészt egyszerű, harmonikus Adagio tétel D-dúr nyitótémája fájdalmas-szenvedélyes d-moll középrészt keretez (amely, néhány dúrrá kivilágosodó ütemétől eltekintve, az egyetlen terjedelmesebb, önálló anyagú moll szakasz a teljes darabban). A Menuet és Trio a vidám ötletgazdagság tárháza (utóbbi ritmikai játékokkal igyekszik félrevezetni a Menuet alaplüktetésére „ráállt” hallgatót), majd lenyűgöző hatású a fergeteges finálé. Utóbbi zenei folyamata „törökösbe” áthajló, túlfokozott-„hadonászó” pillanatokhoz is elvezet, s e különleges egzotikum jelentőségén az sem változtat, hogy a zárótétel kontratánc típusú anyaga már kezdettől fogva bővelkedik kifejezetten kelet-európaias áthallású, népies jellegű pillanatokban.

Francia színkultúrát, könnyed párizsias eleganciát képvisel a programban Jacques Ibert (1890–1962) Fuvolaversenye. 1932‒33-ban keletkezett, bemutatójára 1934-ben került sor; az egyik legbravúrosabb, legnehezebb versenymű, amelyet valaha is fuvolára írtak. Néhány zenekari hangszer külön-külön is virtuóz szerephez jut a tételek során. Szórakoztató társalgási hangja századokra visszatekintő stiláris eklekticizmussal párosul, barokktól a modernségig ívelően. Hangzásvilágának egésze azonban ízig-vérig XX. századi, s így gyakorta keverednek egymással eltérő hangnemi síkok a folyamatban. Szerkezete hagyományosan háromtételes, gyors–lassú–gyors elrendezéssel (Allegro, Andante, Allegro scherzando). Jórészt barokkos lendületű-ritmikájú motorikusság uralja a kezdőtételt, melynek kontrasztjául énekszerű, lírai ütemek szolgálnak időről időre. Az Andante notturno-hangú, sötét és szenvedélyes tónusokban bővelkedő lassútétel, melyet táncos, barokk emlékképekben és jazz-hatásokban egyaránt tobzódó rondófinálé követ. A versenymű szólistatolmácsolója Karl-Heinz Schütz, a Bécsi Filharmonikus Zenekar első fuvolása lesz a mai estén.

Az angol Edward Elgar (1857–1934) a nagyszabású „Enigma”-variációkkal (1898‒99) alapozta meg zeneszerzői világhírnevét, s a londoni bemutató (1899) dirigenseként része volt az elismertetésben a kor egyik karmesterfenoménjének, a győri születésű Richter Jánosnak is. Komolyságot és intellektuális játékot egyesítő darab: alaptémájára 14 változat épül, melyek élén a zeneszerzőhöz közelálló személyekre vonatkozó, rejtjeles utalások állnak a kottában. A mű így zenei portrésor is egyben. Ráadásul maga az alaptéma is enigmatikus: amit a mű bevezetőjeként megismerünk, puszta kísérete a rejtve – s a teljes mű folyamatában ugyanúgy végig háttérben – maradó melódiának. Az elburkoltan megismert téma alaphangneme g-moll, G-dúr középrésszel, ami a későbbi hangnemi folyamatokat is döntően meghatározza. A bevezetést követő variációk tételfeliratai, részint a zeneszerző közlései, részint az utókor hozzátételei nyomán:

  1. C.A.E.: Caroline Alice Elgar, a zeneszerző felesége;
  2. H.D.S-P.: Hew David Stewart Powell, a zeneszerző zongorista barátja, kamarazene-partnere – finom karikatúra;
  3. R.B.T.: Richard Baxter Townshend – egy különc, idős ember karikatúrája;
  4. W.M.B.William Baker Meath, az előző személy rokona, Elgar heves vérmérsékletű földesúr barátja – karikatúra;
  5. R.P.A.: Richard P. Arnold, amatőr zongorista – személyiségkarikatúra;
  6. Ysobel: Isabel Fitton, a zeneszerző mélyhegedűs növendéke;
  7. Troyte: Arthur Troyte Griffith, építész, ügyetlen amatőr zongorista, a zeneszerző jó barátja – karikatúra;
  8. W.N.: Winifred Norbury, kedves barát, a Worchester Filharmóniai Társaság titkára;
  9. Nimrod: Augustus Jaeger, közeli barát, egy londoni zeneműkiadó cég munkatársa, aki alkotói válsága idején bátorította Elgart;
  10.  Dorabella: Dora Penny, a IV. variációban megörökített férfi rokona – finom karikatúra;
  11. G.R.S.: Dr. George Sinclair, a Hereford katedrális orgonistája, akinek a bulldogja beleesett a folyóba, majd ki is úszott onnan – saját bevallása szerint ezt az eseményt öntötte hangokba a zeneszerző;
  12. B.G.N.: Basil Nevilson, amatőr csellista, a zeneszerző kamarazene-partnere;
  13. ***: a többinél is rejtélyesebb utalás Lady Mary Lygon-ra vonatkozik, s a hölgy tengeri hajóútjával kapcsolatos. Elgar itt Mendelssohn Szélcsend és szerencsés utazás című nyitányából is idéz;
  14. E.D.U.: az utolsó, leghosszabb variáció magának a komponistának a portréja, visszaidézve benne felesége (I.) és Nimrod-Jaeger (IX.) variációinak anyagát, hiszen ők ketten gyakorolták életére, illetve pályájára a legfontosabb hatást.