Hangforrás 3.

Hangforrás 3.

Műsor: 
Alexander Moyzes: Gömöri táncok ‒ szvit, Op. 51
Muszorgszkij: A halál dalai és táncai
Borogyin: II. szimfónia
Vezényel: 
Közreműködők: 
Kassai Filharmonikus Zenekar
Ének: Roman Janál

Hagyományosan gyümölcsözőnek bizonyul a Miskolci Szimfonikusok együttműködése a Kassai Filharmonikusokkal: szezonról szezonra, rendre felváltva látogat el egymáshoz a két zenekar. A miskolciak tavalyi vendégszereplése után így most a felvidéki együttes érkezik
városunkba, cseh karmesterrel és baritonszólistával. Programjukban az orosz Ötök két nagymesterének kompozícióit a szlovák Alexander Moyzes (1906‒1984) regionális gyökerű szvitje: a Gömöri táncok sorozata (Op. 51; 1955) egészíti ki.

A komponista a XX. századi szlovák szimfonikus zene egyik meghatározó képviselője, egyebek mellett tizenkét szimfónia és több zenekari szvit alkotója. Alapvető stílusjegye volt a népiesség, egyaránt ideértve a népdalok, betyárdalok és népi táncok inspirációját, de programzenei törekvéseivel összhangban kifejezésmódjába olvasztotta a klasszika és kései romantika elemeit is. Partitúráiban előszeretettel alkalmazott népi hangszereket ‒ példaként cimbalmot, ahogy a Gömöri táncokban is. A mű négy tétele:

I. Táncprelúdium Tátrakókából (Kokavá)

II. Botolós tánc

III. Hajdútánc

IV. Medvécske Sajórédéről (Rejdová)

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1839‒1881) nagy erejű művészete, kísérletező alkotói merészsége, folyvást kiváltja az utókor csodálatát. Életművének jelentékeny részét képezi három dalciklusa, a Gyermekszoba (1868‒72), Napfény nélkül (1874) és A halál dalai és táncai (1875‒77). Közülük az első saját szövegére, míg a két utóbbi a költő-barát Arszenyij Golenyiscsev-Kutuzov verseire készült. Orosz folklorisztikus háttér, romantikus halálköltészet és középkori hagyomány vegyül egymással A halál dalai és táncai alapjául szolgáló négy költemény gondolatiságában: bennük szinte a középkori haláltáncok mintájára és hevületével ragadja magával áldozatait a könyörtelen végzet ‒ csecsemőt és ifjú leányt, részeg parasztot és a csatamező hőseit egyaránt. E drámai képsor részeként bölcsőt ringat és szerenádot énekel, orosz trepakot jár, végül hadvezérként lép elénk a mindig más-más szerepet magára öltő halál; a ciklus zenéje nem egy vonásában a Borisz Godunov és az Egy kiállítás képei utóda, s tragikumhangjában a Hovanscsina rokona is. A tételek Muszorgszkij eredeti sorrendje szerint:

I. Bölcsődal (beteg gyermeke bölcsőjét ringatva virrasztó anya és a halál párbeszéde);

II. Szerenád (tavaszi éjszakában haldokló, tüdőbeteg fiatal nőnek szerenádot ad a halál: lovagként udvarolva csábítja magához);

III. Trepak (eltévedt, részeg paraszt kóborol a néptelen, téli erdőségben; a halál rátalál, táncba viszi, majd elaltatja);

IV. A hadvezér (nappali csatajelenet, majd csata utáni éji kép a belovagló halállal, végül az ő – mint igazi győztes – diadalindulójával, melyben egy lengyel forradalmi dal témáját használta fel a zeneszerző).

Muszorgszkij halálvízióinak komor tragikumát Alexandr Borogyin (1833‒1887) zenéjének vérbő vitalitása oldja föl a hangversenyen. A foglalkozása szerint orvos és kémikus szerző két befejezett szimfóniát komponált (egy töredékesen hátrahagyott harmadik mellett), amelyekből az 1869‒76 között keletkezett II. (h-moll) szimfónia vált igazán közkedvelt alkotássá. Borogyin elejtett szavai szerint az orosz hősi múlt eszményképe inspirálta művét, s annak valóban a heroikus életerő az egyik fő jellemzője, ámde szüntelen fordulatossággal, találékony eredetiséggel párosítva. Melódiavilágát is folyvást áthevítik a hazai folklór impulzusai. Muszorgszkij oroszlánerőt vélt fölfedezni a szimfónia robusztus hangjai mögött.

Mindjárt a bevezetés nélküli nyitótétel (Allegro) letaglóz súlyával és nyers lendületével a főtémacsoport tagjainak „ősenergiái” révén. E két, egymással is rokon kezdőgondolat számtalan új alakot ölt a szonátaformájú tétel során, s a belőlük szétáradó nyílt erő hatja át a zenei folyamatot, melyben így a lírai melléktémának csupán epizodikus szerep jut.

Második tételként villódzó-száguldó temperamentumú Scherzo (Prestissimo) követi F-dúrban. Egyszerű visszatéréses forma, melyben a középső (Trio) szakasz merő ellentéte a szélsőknek: karaktere nyugodt, s egyszerre énekszerű és táncos lejtésű. Idilli melódiája az első tétel melléktémájának származéka.

Desz-dúr a lassútétel (Andante) hangneme, melynek epikus lírájával Bojan, a legendás orosz énekmondó portréját kívánta „megfesteni” Borogyin (a vonatkozó irodalmi hagyomány szerint). Hárfa imitálja az ősi énekmondó pengetett hangszerét.

S a programmagyarázat szerint a szabad szonátaformájú, H-dúr hangnemű és fergetegesen vitális Allegro-finálé: harcosok lakomája és egy népünnepély zenei foglalata. Témái rusztikus jellegűek és a színek, karakterek terén a legnagyobb fokú változatossággal él benne a komponista.

Az orosz Ötök zenéje ‒ friss, részint népi hátterű dallamossága, s egyáltalán: a nyugati fül számára olyannyira újszerű vonásai révén ‒ kiváltképp a francia szerzők körében talált maradandó visszhangra, olykor számukra is követendő mintát teremtve. Szimbolikus, hogy a fiatal, bohém Maurice Ravel és csapata ‒ hol együtt, hol külön kóborolva a zegzugos utcákon ‒ Borogyin II. szimfóniájának kezdőtémájából alakított füttyszóval adtak jelzéseket egymásnak a párizsi éjszakában.