Jelenlegi hely

Tűzvarázs bérlet IV.

2019. február 11., hétfő 19:00
Helyszín: 
Művészetek Háza
Műsor: 
Hidas Frigyes: Oboaverseny
Anton Bruckner: V. (B-dúr) szimfónia
Vezényel: 
Közreműködők: 
Oboa: Bartók Tamás

 

Párhuzamok és ellentétek kettős elve mentén a kései romantikus Anton Bruckner (1824‒1896) és „az utolsó magyar romantikus zeneszerző”-nek titulált Hidas Frigyes (1928–2007) darabjai csendülnek föl a hangverseny egy-egy félidejében. Hidas közérthető, népszerű Oboaversenye 1951-ben keletkezett: a zeneszerző diplomamunkája volt. Stílusában motorikus, neobarokk elemek vegyülnek neoklasszicista formakultúrával, romantikus dallamossággal és magyar hatásokkal – vagyis a Bartók Béla és Kodály Zoltán neveivel fémjelzett folklorisztikus nyelvezettel. Hagyományos háromtételes (gyors‒lassú‒gyors) szerkezet, klasszikus mintákat követ az egyes tételek felépítése is. A nyitó Allegro szonátaforma szokványos, hármas tagolási renddel; alaphangja derűs, divertimento-szerű. Mozgalmas főtémáját éneklő, lírai melléktéma, majd táncos lejtésű zárótéma követi a tételexpozíción belül; a visszatérésbe virtuóz szólókadencia ékelődik. A háromrészes, szintén visszatéréses lassútétel (Andante) dallamossága szívhez szóló magyar líra, varázslatos hangszerelésben. Szellemes, lendületes-táncos rondófinálé (Allegro vivo) zárja le a művet. Oboaszólamát a miskolci kötődésű, jelenleg Portugáliában élő Bartók Tamás tolmácsolja, s az est dirigenseként első alkalommal látogat el városunkba a világjáró bolgár karmester Rossen Milanov, aki eredetileg maga is oboaművész.

Anton Bruckner V. (B-dúr) szimfóniája 1875–78 között, több lépésben keletkezett. Négy tételét tematikus kapcsolatok fűzik össze: az első leginkább a fináléhoz, a két belső tétel pedig egymáshoz áll igazán közel ebből a szempontból. A teljes mű dramaturgiai csúcspontja a finálé végső szakaszára esik, visszafelé nézve így az addigi tételek és a finálé-kezdet is mintha valamiféle várakozást fejeznének ki: hasonlatképpen a hajnal eljövetelét jósolják meg, amelynek fénysugarai csak a befejezés során törnek elő misztikus erővel. Ugyanez átvitt értelemben is igaz: Bruckner szimfóniáit vallásos alapélmények hevítik át, ennélfogva a V. szimfónia-finálé extatikus győzelemhangja is hitből fakadó, vallásos színezetű végkifejlet. Mi sem lehetne jellemzőbb a mű egészére nézve, mint hogy folyamatát egyházzenei gyökerű elemek sokasága kíséri szinte végig, korálszerű melódiák és egyéb jellegzetes fordulatok, karaktertípusok formájában. Tágas felületeik, monumentális építkezésmódjuk és spirituális kisugárzásuk kapcsán nemegyszer hasonlították már templomhoz az osztrák szerző alkotásait. Az V. szimfónia dramaturgiai íve a legbátortalanabbtól a legfennköltebbig, mintegy a lélek éjszakájától a végső fölragyogásig vezet el, zenei világához emellett az osztrák tájélmény – a vidék derűje, a falu-idill és a természet misztériuma – is szervesen hozzá tartozik.

I. tétel: halk mélyvonós-pizzicatók hullámvonala fölött – mintegy a sötétből kiemelkedve – bontakozik elő lépésenként a lassú bevezetés (Adagio) anyaga. Váratlan, extatikus csúcspontokat követően indul útjára a gyors tételszakasz (Allegro), elsötétülő tónusú, b-moll főtémájára mintha távoli madárkiáltások, természethangok felelnének (fuvola, klarinét). A második tématerület szerenádtípusú – ámde elégikus hangú, csöppet sem felhőtlen – vonóstémája a bevezetéshez hasonlóan vonóspizzicato kíséret fölött ível a magasba. A tételexpozíció záró témacsoportjának hangzuhatagaiban (több oktávos unisonók) az orgonavirtuóz Bruckner nyilatkozott meg. Természetpoézist hoz magával a tételexpozíció vége és a csatlakozó középső (témafeldolgozó) szakasz kezdete, majd az utóbbi folytatását drámai küzdelemhang uralja el. A visszatérést követően jellegzetesen bruckneri – hangerejében a pianissimótól a háromszoros fortéig erősödő –, energikus coda zárja le a tételt.

II. tétel: ismét vonóspizzicato nyitóütemek fölött hangzik föl az oboa kantábilis, „vándorlás” karakterű kezdőtémája a d-moll hangnemű lassútétel (Adagio) élén, melódiavonala már az előző tétel bevezetéséből ismerős. Második fő gondolatként a vonósok mutatnak be egy elégikus-töprengő témát nem sokkal később. Az Adagio további szakaszait jórészt ezek nyomán fejlesztette a szerző.

III. tétel: ugyancsak d-mollban indul a Scherzo (Molto vivace); eleje a lassútétel kezdetének felgyorsított, átalakított származéka. Lendületes nyitóütemei csakhamar táncmuzsikába torkollanak, amely újabb változatában is fölhangzik később, s egyszer falusias (Ländleres), máskor bécsiesen kecses keringőlejtésű. A visszatérő főrész zenei anyaga jellemzően ezek továbbfejlesztése, mellyel a középső, B-dúr hangnemű Trio különös, finomkodó „neo-rokokó” hangja kontrasztál.

IV. tétel: a finálé indulása ütemeken át csaknem azonos a nyitótételével, majd egy váratlan, vidám klarinétmotívum „hajnali ébresztője” (Allegro moderato) mintha a nyitó Allegro természetpoézisére utalna vissza. Ezután – Beethoven IX. szimfóniájához hasonlóan – fölidézésre kerül a korábbi tételek témáinak egy része, majd a klarinéton megismert dallamból fugato-szakaszt sző a zeneszerző. Ezt könnyed, játékos második téma követi (amely a Scherzo tétel táncmuzsikájának utóda), s a tétel közepe táján megszólaló rézfúvós korálmelódia kulcsfontosságú szerepet játszik a mű hátralevő részében. Alakja egyebek mellett a régi német Aus tiefer Not… (A mélységből kiáltok…) egyházi dallaméra emlékeztet, tónusa azonban fényes, megdicsőült. Ebből és a tételkezdő fúgatémából hatalmas kettősfúgát épít föl a zeneszerző, majd a tétel végső, polifon szakaszában ezek a témák további zenei gondolatokkal – így a nyitótétel visszaidézett főtémájával is – egyesülnek.

Az V. szimfónia egészével nagyszabású szintézist teremtett a komponista, későromantikus nyelvezet, preklasszikus–klasszikus hagyomány és új életre keltett barokk ellenpontművészet ötvözeteként.