Jelenlegi hely

Koncert az Olasz Intézetben 2.

2019. március 03., vasárnap 16:00
Helyszín: 
Olasz Intézet
Műsor: 
Rahmanyinov: III. zongoraverseny
Franck: d-moll szimfónia
Vezényel: 
Közreműködők: 
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Zongora: Balog József

A korszakos zongoravirtuóz és zeneszerző Szergej Rahmanyinov (1873–1943) III. (d-moll) zongoraversenye a hírhedett szólistakihívások egyike: általános felfogás szerint a zeneirodalom legnehezebb billentyűs versenyműve! Érdekesség, hogy miután a szerző önmaga számára, amerikai turnéjára szánva, még Európában megkomponálta a darabot, hajóútja során egy néma hangszeren gyakorolta annak billentyűs szólamát. A bemutatón (New York, 1909) természetesen ő maga ült a zongoránál.  Rahmanyinov szerzeményének három tételében fénylő szépségű szláv dallamok keverednek csehovias melankóliával, csajkovszkiji emlékű érzelmességgel és mámorral, s olykor a távoli sztyeppék titokzatos ősritmusaival. Tételei:

I. Allegro ma non tanto 

II. Intermezzo: Adagio

III. Finale: Alla breve.

Hajmeresztő nehézségei, azzal együtt számos pianisztikus újszerűsége mellett lépten-nyomon a II. (c-moll) zongoraverseny alkotójára ismerhetünk a mű bizonyos tématípusaiban, karaktereiben. A zene szüntelen áradó jellege, gondolatbősége és formai szabadsága mellett a témák olykor (rejtett) rokon szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, azonkívül a nyitó főtéma nem csupán az Allegro legfontosabb melódiájának bizonyul, hanem mindkét további tételben megjelenik. Ciklusjelleg-erősítő tényezőként egyébként is feltűnő a két szélső tétel összetartozása.

A nyitó Allegro szabad szonátaforma (mint a finálé is). Éneklő ívű orosz témával indul, erőteljesen ritmikus zenekari ostinato felett (amelynek mozgásformái rugalmas lendületet adnak a teljes tételnek és dinamizmusa még a fináléra is kihat). Továbbfejlesztése és átvezetés után bontakozik ki a tétel másik fontos melódiája – a főtémával egyébiránt rokon – lírai melléktéma B-dúrban, kezdésképpen párbeszédes formában a vonósok és zongora között (amelyet majd a zongora és fúvósok szőnek tovább). A tételexpozíciót követő témafeldolgozó szakasz grandiózus zongorakadenciába torkollik, ezt kétfajta verzióban is megkomponálta a szerző. Közepénél járva fúvós hangszerek is bekapcsolódnak: a főtéma melódiatöredékeit intonálják. A visszatérés rövid, gyakorlatilag a főtéma eredeti karakterű fölidézésére, majd a melléktéma reminiszcenciáira korlátozódik.

A lassútétel nagy vonalakban háromrészes, visszatéréses szerkezet, és több szempontból a mintakép Csajkovszkij zenei világára tekint. Líraian kitárulkozó orosz dallammal indul A-dúrban, amelynek továbbfejlesztése egy – karakterében közelálló – második témaszakaszba torkollik. Majd a középrész gyors, scherzo jellegű anyaggal ellensúlyozza a szélsők lassú folyamát: e mozgalmasabb muzsika kifejezett keringőlejtéssel idézi vissza a mű kezdőtémáját. Virtuóz kadenciális zárószakasza révén az Intermezzo szünet nélkül kapcsolódik a zárótételhez. Utóbbi nagy részét – más Rahmanyinov-finálékhoz hasonlóan – táncos lüktetés uralja. A témabemutató szerepű tételexpozíció után rendhagyó módon lírai – és a nyitó Allegro két fontos témáját is visszaidéző – középszakasz következik. A visszatérés himnikus codába torkollik, immár D-dúrban, s a teljes zenekar fényárjában ragyogva egy olyan táncos ritmusképlettel zárul a mű, amely más Rahmanyinov-opusok végén is hallható (példa rá a II. zongoraverseny), így a zeneszerző névjegyének tekinthetjük.

A mű kisszámú hazai szólista-tolmácsolója közé tartozik a tavaly Liszt Ferenc-díjjal kitüntetett Balog József, a Miskolci Szimfonikusok visszatérő vendégművésze.

 

A belga születésű, majd Párizsban orgonistaként működő César Franck (1822–1890) egyetlen szimfóniát komponált. A Rahmanyinov-versenyművel azonos hangnemű, 1886‒88 között keletkezett darab egyéni hangú remek: az alkotóerők teljében papírra vetett, érett összegzés, amelynek hangszerelésén természetes nyomot hagyott az orgonista Franck művészete. De szintézis értékű tisztelgés is egyben: Liszt Ferenc és Richard Wagner vívmányai, nem kevésbé a francia hagyományok szelleme, ugyanúgy Beethoven, sőt a barokk örökség – J. S. Bach géniusza – előtt. Szemben a kor általános gyakorlatával, e szimfónia nem négy-, hanem háromtételes; a középtétel ugyanakkor – nem csupán lassan hullámzó, hanem scherzo jellegű, élénkebb ritmikájú szakaszt is magában foglalva – ellensúlyozza ezt a hiányt.

A tételek:

I. Lento – Allegro non troppo

II. Allegretto

III. Allegro non troppo.

Rahmanyinov versenyművéhez hasonlóan a d-moll szimfónia esetében is egymás rokona a témák jelentős része. Kifejezetten liszti jellegű elgondolás az, hogy egy-egy átalakuló melódia a legellentétesebb karaktereket öltheti magára. Példa rá rögvest a mű kezdete: a lassú bevezetés borongós, melankolikus nyitóképlete később, már heroikus fanfárként a gyors tételszakasz élére kerülve lesz annak főtémájává. (Önmagában e dallamív úgy hat egyébiránt, mintha idézet lenne Liszt Les Préludes-jéből.) Folytatásként a kevésbé karakterisztikus, lírai melléktémát követően himnikus áradással tárulkozik ki a tételexpozíció hősi zárótémája. A drámai küzdelemhangú középső (témafeldolgozó) tételszakasz végén korálszerű, ámde tragikus érzettel teli csúcspont készíti elő a visszatérést.

Pengetett vonósakkordok fölött bontakozik ki az Allegretto panaszos szavú, szelíd angolkürt-szólója b-mollban, megadva ezzel a tétel elégikus alaphangját. A középrész élénkebb mozgásformái után végül B-dúrban, éteri tónussal illan tova az Allegretto. Legfontosabb melódiája maga a kezdőtéma, s az egész tétel szempontjából a műfajbeli előképek között kell említenünk Beethoven VII. szimfóniájának híres Allegrettóját. Ritka hevületű fénybetöréssel veszi kezdetét a finálé D-dúrban, majd pompásnál pompásabb témákban tobzódva vissza-visszaidéz az előző tételek anyagából is.

A hangversenyt a Liszt Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas Antal Mátyás, a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője dirigálja.