Jelenlegi hely

Karmesterkurzus zárókoncert

2019. április 08., hétfő 19:00
Helyszín: 
Művészetek Háza
Műsor: 
Beethoven: Egmont-nyitány
Sibelius: Hegedűverseny
Brahms: I. szimfónia
Sztravinszkij: A tűzmadár – szvit (1919)
Közreműködők: 
Kurzusvezető tanár: Gál Tamás
Hegedű: Ábrahám Márta
A kurzus résztvevői: Félix BENATTI, Antoine PETIT-DUTAILLIS, Victor JACOB, Nikita SOROKINE, Sora LEE, Chloé DUFRESNE
Vezényelnek: Félix BENATTI, Antoine PETIT-DUTAILLIS, Nikita SOROKINE, Sora LEE

 

Ludwig van Beethoven (1770–1827) nyitányt és kilenc további tételből álló kísérőzenét komponált Goethe szomorújátékához, az Egmonthoz (1809–1810). Koncerttermekben szinte kizárólag a nyitány csendül föl, ám az – moll indulásának súlyos-sötét akkordtömbjeivel, majd hirtelen dúrrá világosodó végső, ünnepi diadalmámorával – már önmaga közvetíti az eszmei üzenetet. A szabadság eljövendő győzelmét épp Bécs francia megszállása miatti, pillanatnyi aktualitásként hirdette meg a zeneszerző az Egmont hangjaival, s a nyitány közismert magyar vonatkozása, hogy az 1956. évi forradalom legfőbb zeneműve – ezáltal a magyar történelem része – lett.

A d-moll hegedűverseny (Op. 47) Jean Sibelius (1865–1957) egyetlen versenyműve. Első változata 1903-ban keletkezett, amelyet nem sokkal később átdolgozott a szerző. Ajánlása az akkor mindössze 12 esztendős magyar csodagyermek-hegedűs Vecsey Ferencnek szól. Három tétele hagyományos elrendezésű, gyors–lassú–gyors füzér:

I. Allegro moderato (d-mollban)

II. Adagio di molto (B-dúrban)

III. Allegro, ma non tanto (D-dúrban).

A finn zeneszerző alkotásaira jellemző természetközeliség rögvest a zenekari nyitóütemek vonós-zsongásán érződik, amely misztikus és poétikus hátteret ad a szólóhegedű expresszív – fájdalmas líraisággal magasba emelkedő – kezdőtémájának. (Természetközeliséget azután a mű számos későbbi pillanatában is észlelhetünk.) A szenvedélyes indulás nyomán a folytatás a szélesen kitárulkozó vallomáslíráé (melléktéma), amely az tételexpozíciót lezáró, népies-táncos lejtésű harmadik témaszakaszba torkollik. Két ízben is virtuóz kadencia tagolja a nyitótételt: az első az expozíció fő- és melléktéma-területét választja el, majd a terjedelmesebb második a középső (témafeldolgozó) szakaszra esik.

Az Adagio álmodozó kezdete és meghitt hegedűdallama nyomán drámaiságban is bővelkedő, összetett tételfolyamat bomlik ki, melynek feszültségeit a visszatérés oldja föl. A finálét – kezdetének tánclüktetése és északisága okán – emlegették már tréfásan jegesmedvéknek írt polonézként, második témája viszont inkább keringőszerű. Sodró lendületű, pompás és virtuóz muzsika; joggal tekintik az egyik legnagyszerűbb versenymű-tételnek, amelyet valaha is hegedűre írtak.

Johannes Brahms (1833–1897) évtizedeken át tervezte-érlelte magában I. szimfóniáját (Op. 68), főként a legmagasabb műfaji mércét képviselő hagyomány: Beethoven kilenc opusának nyomasztó súlya miatt. Beethoven szimfonizmusához erőteljesen kötődik Brahms c-moll alaphangnemű kompozíciója, és jellemző, hogy később lakonikus egyszerűséggel „a Tizedik”-ként „keresztelte el” a közvélemény az 1876-ban befejezett szimfóniát.

I. Un poco sostenuto – Allegro (c-moll). Lassú bevezetésének tragikus, sőt már-már apokaliptikus hangja sokban az f-moll zongoraszonáta (Op. 5), vagy a d-moll zongoraverseny (Op. 15) indításaira emlékeztet. A kezdésképpen megszólaló, fájdalmas-kromatikus anyag a teljes kompozíciót átszövi azután, s a szonátaszerkezetű gyors tételszakaszt a hősi tragikum szenvedélyes tónusa kíséri végig. Olykor jellegzetes beethoveni gesztusokra ismerhetünk a zenei gondolatok típusszerűségében: ilyen a főtéma-csoport legmarkánsabb melódiavonalú tagja, s ilyen a lírai melléktémát követően, „sors”-kopogású ritmikájával, a zárótéma kezdete is. Középső szakaszát, majd a visszatérést követően – tipikus brahmsi megoldásként – halk, nosztalgikus kicsengéssel búcsúzik a tétel.

II. Andante sostenuto (E-dúr). Lágy, szerenádhangú folytatás a csöndesen szemlélődő líra jegyében. Ámde nem szenvedélytelenül: a melankólia minduntalan jelenlevő tónusa mellett rejtett brahmsi „belső izzás” hevíti át a tétel zenei anyagát, különösen a középszakasz nagy, érzelemgazdag tetőpontjai során előtörve.

III. Un poco Allegretto e grazioso (Asz-dúr). Párt alkotva közvetlen előzményével, e scherzo szerepű tétel szintúgy szerenádhangú muzsika, elbűvölő-kifinomult szellemességgel fűszerezetten. A zene kecses, könnyed lendülete – első ízben a darab folyamán – szinte tobzódó melódiabőséggel társul.

IV. Adagio – Allegro non troppo, ma con brio (c-mollC-dúr). Közvetett értelemben a kezdőtétellel alkot párt, részint méreteinél, részint dimenzióinál fogva. Lassú bevezetésének karaktere visszaidézi a hősies tragikum tónusát, majd a folytatás annak ellentétét – a teljes feloldást – hozza magával, egészen a fölfénylő és himnikus végső kitárulkozásig. Az átvezetés szerepét egy váratlanul dúrba forduló, s valósággal természettablóvá szélesedő epizód tölti be, alpesies fúvósmotívumokat, misztikus vonóstremolókat, majd fúvóskorált is magában foglalva. Mindez számos elemében már a tétel fő zenei gondolatát előlegezi, amely bár a gyors rész élén álló kürttémaként Beethoven Örömóda-melódiájára emlékeztet, alapjául mégis egy svájci népdal szolgált.

A Tűzmadár, Igor Sztravinszkij (1882–1971) 1909–10-ben az Orosz Balett felkérésére komponált, majd a befejezés évében a párizsi közönség elé került balettzenéje indította el szerzőt a világhírnév felé. Zenei nyelvezetén igen érezhető még Rimszkij-Korszakov hatása, ám egészében véve egyéni hangú remeknek mondható: Sztravinszkij első igazán jelentős munkája lett A Tűzmadár, egyedülállóan pazar hangszereléssel. A balett-forgatókönyv alapja orosz népi tündérmese. Színhelye a gonosz varázsló Kascsej birodalma, ahová az ifjú herceg a Tűzmadarat üldözve téved be. S végül a Tűzmadár segítségével pusztítja el Kascsejt, akinek fogságából így a rabként tartott hercegnők, kővé vált férfiak egyaránt megszabadulnak.

A balettzenéből később három koncertszvitet is összeállított a zeneszerző, amelyek közül ma a második, 1919-ben készült alkotás csendül föl. Egybefüggő tételsora:

I. Bevezetés – A Tűzmadár és tánca – A Tűzmadár variációja

II. A hercegnők körtánca

III. Kascsej király pokoli tánca

IV. Bölcsődal

V. Finálé.