Jelenlegi hely

Tűzvarázs bérlet I.

2019. szeptember 23., hétfő 19:00
Helyszín: 
Művészetek Háza
Műsor: 
Schumann: III. (Esz-dúr, „Rajnai”) szimfónia, Op. 97
Debussy: Három nocturne
Ravel: Daphnis és Chloé – II. szvit
Vezényel: 
Közreműködők: 
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Szolnoki Bartók Béla Kamarakórus (művészeti vezető: Molnár Éva)

Lendület, erő, fenség árad mindjárt a „Rajnai” szimfónia kezdőhangjaiból. Robert Schumann (1810–1856) Düsseldorfba költözve igen rövid idő leforgása alatt vetette papírra új, öttételes, Esz-dúr zenekari darabját (1850). S hiába jutott addigra már túl a pályacsúcson, mintha évtizedeket fiatalodott volna vissza hirtelen, oly friss, oly természetes életörömtől duzzadó vallomás e mű! Szélesen és szenvedélyesen hömpölyög – akárcsak emberi szemmel a Rajna, a németség első számú nemzeti folyója –, s ábrázoló-megjelenítő muzsika a javából: igazi programzene a szó romantikus értelmében, még ha szerzőjével kapcsolatosan ritkán emlegetjük is e kifejezést! Ugyanakkor nem tájábrázolásról beszélhetünk Schumann szerzeményét illetően, hanem sokkal inkább belső reflexiók hangokba öntéséről. De a folyó és kultusza, a környező természet, a Rajna-menti népélet és népzene, nem kevésbé a kölni dóm élményei együttesen mégis tagadhatatlanul átszűrődnek a szimfónia ütemein. S a műfaj régebbi termését tekintve Beethoven – hasonlóan öttételes – Hatodikjának hatása érezhető a legerőteljesebben Schumann Harmadikján.

A Lebhaft (Élénken) feliratú, szonátaformájú kezdőtétel ötletekben és ritmikai–metrikai játékokban tobzódó muzsika, melynek szenvedélyessége időnként himnikussá fokozódik. A második téma lágy íveiben keringőszerű lejtés is fölfedezhető.

Német néptánc-karakterű témán alapul a Scherzo feliratú, Sehr mäßig (Igen mérsékelten) tempójelzésű II. tétel. Kerethangneme C-dúr, kontrasztáló anyagú, triószerű a-moll középrésszel.

A három témára épülő lassútétel (Nicht schnell [= Nem gyorsan]) alaphangneme Asz-dúr. Melódiái dalszerűek, részint intim hangúak és gesztusjellegűek.

Az esz-moll hangnemű, magasztos IV. tételt (Feierlich [= Ünnepélyesen]) a monumentális kölni dóm, illetve az érseki beiktatás ünnepi ceremóniája ihlette.

Már Lebhaft feliratával is jelezve, a nyitótétel felfokozott vitalitásához tér vissza az ismét alaphangnembeli finálé. Örvendező, felszabadult karaktere játékosságot és lírát egyesít táncos-népies tónusokkal, fanfárszerű képletekkel, sőt még korálszerű ünnepélyességgel is a befejezést megelőzően.

Schumann szimfóniájához hasonlóan zenén kívüli élményvilágot hangjai mögött hordozó alkotás – tehát a maga módján programzene – az este folyamán fölhangzó két francia mű is. Claude Debussy (1862–1918) Három zenekari noktürnje a szerző fiatalkori remeke: 1897–99 között nyerte el végleges formáját. Tételcímei: Felhők, Ünnepek, Szirének. E lassú–gyors–lassú füzért alkotó, ámde ciklusjellegű zenei folyamatban két tengeri „állókép” – egy borús-szürke és egy ezüstös-holdas – keretezi az emberi világ dinamikus forgatagát, a mű íve így a végtelenből a végtelenbe halad. Címadása csupán áttételes kapcsolódást jelöl a noktürn romantikus műfaji hagyományaihoz. Maga Debussy így kommentálta az alkonyati–esti–éjszakai ihletű tételsor zenei világát: „Felhők: az ég mozdulatlan képe a felhők lassú és melankolikus vonulásával, amely halvány, fehéres szürkében hal el. Ünnepek: a mozgás, a levegő táncoló ritmusa, rikító fények fellángolásával; ugyanakkor egy felvonulás epizódja […]. Szirének: a tenger, végtelen ritmusával; a holdfényben ezüstösen ragyogó hullámokból a szirének titokzatos éneke csendül ki, kacag, majd elhal”. A zeneszerző későbbi nyilatkozatai alapján tudjuk, hogy a Felhők tételbe egy hajókürt hangját is belekomponálta, az Ünnepeket pedig a Párizs melletti Boulogne-i erdő népünnepélyének dionüsziádája – katonazenekarral tarkított kavalkádja – ihlette. Amit hallunk, mégsem közvetlenül és egyszerűen illusztratív szándékú zene: az élményforrás és a hangzó alakot öltés között hosszú idő telt el, miközben a külső élmény belsővé formálódott az alkotóban; a külső tájból belső táj lett. Poétikus megoldásként kürtök, majd nőikar válaszolják meg a középtétel végének kérdésszerűen nyitva hagyott sóhajmotívumát a Szirének kezdetén (a szövegtelen kórus alkalmazásával egyben iskolát teremtett a szerző).

Maurice Ravel (1875–1937) Daphnis és Chloé táncjáték-zenéje a Párizsban tartózkodó Orosz balett felkérésére készült (1909–12). A teljes mű nyomán összeállított két koncertszvitből a második vált népszerűbbé. A balett-koreográfia cselekménye csupán nagy vonalakban követi Longosz III. századi görög író Leszbosz szigetén játszódó pásztorregényét. Önmagában a II. szvit a táncjáték utolsó képéhez írt, három jelenetre osztott zene, egybekomponált hangzó folyamatként is szimfóniára emlékeztető ciklikus szerkezettel. A jelenetcímek: Napfelkelte, Pantomim és Általános körtánc. A mű kezdete az egyik legköltőibb hajnalzene, amely valaha is kottapapírt látott. „A vízcseppek gyöngyözése a sziklákon” – olvashatjuk a partitúra kezdetén. De nemsokára a madarak éneke is megelevenedik, majd a természetidill hangjaiba két pásztor megidézett furulyajátéka vegyül. S a nimfák barlangja előtt ébredő Daphnis a legszebb ajándékot kapja a sorstól: elrabolt szerelmese, Chloé lép elé, aki azt megelőzően Pán isten és a nimfák segítségével szabadult meg a kalózok fogságából. A boldog szerelmespár így immár együtt köszöntheti a felkelő napot, s a megmentő istenség iránti hálájukból eltáncolják Pán és Syrinx nimfa történetét. Fináléként a bacchanália szédületes irama korántsem egyedi megoldás Ravel életművében: elegendő olyan darabjainak extázisba hajló befejezését említenünk, mint a Bolero vagy a La valse. Metrumát tekintve (5/4) a Daphnis-zenét lezáró Általános körtánc mégis egyedinek mondható, s az ilyen aszimmetrikus ütemfajtákra nehéz táncolni. Hogy mégis jól menjen a szokatlan mozdulatsor, az Orosz balett tagjai gyakorlás közben ritmikusan ismételgették vezetőjük nevét: Szer-gej Gya-gi-lev…

A Daphnis és Chloé hangszerelésének varázsa páratlan, s a kompozíció a Ravel-életmű egyik csúcspontja.

Sziklavári Károly