Jelenlegi hely

FényÁrnyék 1.

2019. október 27., vasárnap 16:00
Helyszín: 
Olasz Intézet
Műsor: 
Rossini: A sevillai borbély – nyitány
Kovács Zoltán: II. fagottverseny
Schubert: "Nagy" C-dúr szimfónia
Vezényel: 
Közreműködők: 
Fagott: Lakatos György

Gioachino Rossini (1792–1868) két, ma már alig ismert operája (Aureliano in Palmira, valamint Elisabetta, regina d'Inghilterra) elé is odaillesztette azt a mindössze 21 esztendősen komponált nyitányzenét, amely végleges helyét egyik legünnepeltebb vígoperája, A sevillai borbély élén lelte meg később (1816). Pergő ritmusú, délszaki temperamentumú muzsika, a szerzőre hasonlíthatatlanul jellemző szellemességgel és színpompás hangszerszólókkal fűszerezetten. Szerkezete kétrészes – lassú bevezetés, majd szonátaformájú, gyors tételrész egymásutánjaként –, kerethangneme E-dúr.

 

Kovács Zoltán Erkel-díjas zeneszerző (*1969) II. fagottversenyének ősbemutatójára 2012-ben került sor. Majd a komponista idén ősszel átdolgozta művét, s most ez az új verzió kerül – Lakatos György, a fagottjáték egyik legelismertebb hazai mesterének szólójával – a nyilvánosság elé, elsőként a budapesti Olasz Kultúrintézetben. Maga az alkotó, aki szintén a hangszer művésze, így írt darabjáról:

„Versenymű – fagottszólóval? Bizonyára nem túl gyakran találkozik ezzel a műfajjal a zeneszerető, koncertlátogató közönség. Valóban, a fagott, mint szólóhangszer nem olyan erőteljes és lehengerlő, mint például a trombita, nem olyan virtuóz és könnyed, mint a fuvola, vagy nem olyan szárnyalóan magabiztos, mint a hegedű. Ugyanakkor mégiscsak lehet valami titka ennek a hangszernek, hiszen olyan kiváló zeneszerzők írtak fagottversenyeket az elmúlt évszázadokban, mint Antonio Vivaldi (szám szerint 37-et!), Wolfgang Amadeus Mozart vagy Carl Maria von Weber. S hogy mi lehetett olyan vonzó számukra a fagottban? Talán éppen az a sokszínűség, amely a szimfonikus zenekari művekben is olykor-olykor jól tetten érhető. Igaz, ott sokszor csak a második-harmadik rétegben, egyfajta ellenszólamként, kontraszubjektumként jelenik meg hangszerünk. De így is érzékelhető, hogy a több mint háromoktávos hangterjedelem különböző regiszterei milyen sokféle világot, karaktert, érzést képesek megjeleníteni. A mély regiszterek hangjai hol finom, meleg tónussal szólnak, hol viccesen, akár groteszk módon pöfögnek. A magas hangok olykor a legjobb tenoristák bel canto-ját idézik, máskor drámai feszültséget érzékeltetnek.  És a középregiszter, ahol a legmozgékonyabb a fagott; egyes kiváló játékosok itt a legvirtuózabb hangszerekkel-hangszeresekkel is felveszik a versenyt.

II. fagottversenyem komponálásakor én is arra törekedtem, hogy hangszerünknek ezt a fajta sokszínűségét, gazdagságát minél jobban megmutassam, érzékeltessem. A huszonkét perces mű szerkezeti szempontból egy egybekomponált, nagy lélegzetű formát mutat. Ugyanakkor a nagyformán belül is érzékelhető egy hagyományokból kiinduló gyors–lassú–gyors tempórend, melyet az itt-ott átszüremkedő szonátaforma megjelenése tesz egyedivé. A szólófagott szólama – hasonlóan az I. fagottversenyhez – itt is nagyon sokszínű és virtuóz. A különböző regiszterek szembeállítása, a fagottra jellemző játékmódok bemutatása és ütköztetése fontos elemei a zenei formának és építkezésnek. Nemcsak stíluselemeiben, de hangulataiban is szélsőséges ez a zene; az életerős lendületet sokszor váltja fel komor, rezignált hangvétel. Az újra és újra visszatérő dekadens életérzést a záró kóda könnyed kis stretta-ja oldja fel végérvényesen”.

 

Franz Schubert (1797‒1828) „Nagy” C-dúr szimfóniájának szerzői kéziratát Robert Schumann fedezte föl 1839-ben, s juttatta el Mendelssohnhoz, akinek vezényletével még ugyanabban az évben lezajlott az első nyilvános előadás Lipcsében. Sokak szerint Schubert legjelentősebb remekműve ‒ épp Schumann híres kifejezését kölcsönvéve ‒ a „mennyei hosszúságú” darab, amellyel az addigi műfajtermésben ismeretlen utakat bejárva, az epikus-hősi beethoveni szimfonizmus romantikus ellenpólusát teremtette meg a komponista. Schubert leginkább elődjének 1824-ben bemutatott IX. szimfóniájára reflektált legnagyobb szabású zenekari alkotásával: a fináléban föl is idézi az Örömóda dallamát, amelynek mintául vett, tercközpontú ívei egyszersmind a teljes darab tematikus kiindulópontját jelentik; már a nyitó kürttéma annak erősen átalakított származéka. A varázslatosan áradó dallambőség – a hangszerelés pompájával s a teljes mű felfokozott vitalitásával párosítva – részint a keletkezés idilli körülményeinek tudható be: 1825 nyarán Gasteinben tartózkodva, az osztrák táj élménye nagyban befolyásolhatta Schubert olyannyira újszerű kifejezésmódját.

Andante feliratú bevezetéssel indul a szonátaformájú kezdőtétel, s a főtéma rendhagyó módon nem a későbbi gyors (Allegro ma non troppo) szakasz, hanem mindjárt a lassú kezdet élén áll (előlegezve a teljes mű témakészletének legfontosabb összetevőit). E széles ívű kürtmelódia hatása rendkívüli: általa „mintha kitárulna a látóhatár”; nosztalgikus hangjai a „titokzatos, gyönyörű messzeségbe” hívnak, ahova „elindulunk, önkéntelenül” ‒ az elemző Erdélyi Miklós szavait idézve. A tétel e-moll melléktémájának csapongó szeszélyessége már előrevetít valamennyit abból a magyaros hangból, amelyet az a-moll hangnemű lassútételt (Andante con moto) megnyitó oboamelódia képvisel. Utóbbi a schuberti „vándorlásmelódiák” jellegzetes példája egyben, s a tétel érzelmi spektruma, azzal együtt zenei alaptípusainak skálája egyedülállóan összetett, indulófoszlányoktól a szinte „transzcendens” fénybe vont taktusokig ívelően. Féktelen-ízesen duhaj az ismét C-dúr hangnembeli Scherzo, ritmikájában osztrák paraszttáncok sajátságaival, míg középszakasza (Trio, A-dúrban) mintha hirtelen olümposzi magaslatokra emelkedne a földi tájakról. A teljes művet átható belső tűz szinte vulkánként tör ki a Finale kezdetén, mámoros-ünnepi eufóriában tetőzve végül.