Jelenlegi hely

FényÁrnyék 2.

2019. december 08., vasárnap 16:00
Helyszín: 
Olasz Intézet
Műsor: 
W. A. Mozart: C-dúr zongoraverseny (K. 503)
Mahler: Dal a Földről – szimfónia
Vezényel: 
Közreműködők: 
Zongora: Fejérvári Zoltán
Ének: Schöck Atala, Kovácsházi István

A Bécsben letelepedett Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) szezonról szezonra új zongoraverseny-bemutatók élményével ajándékozta meg a zene akkori fővárosának közönségét. Sikert sikerre halmozott: a társasági élet ünnepeltje volt, aki meghirdetett vagy szűk körű eseményeken ejtette ámulatba muzsikájával – és különösen briliáns zongorajátékával – elegáns hallgatóit. Az opera mellett épp a zongoraverseny minősült a számára legfontosabb műfajnak, s a bécsi termés a komponista legjelentősebb teljesítményének számít a hangszeres zene területén. Zongoraversenyeinek előadásakor többnyire ő maga ült a szólóhangszernél. Az 1786. december 4-én nyilvánosság elé került C-dúr koncert (K. 503) egy háromesztendőnyi, összefüggő versenymű-sorozat végpontja lett, stílusában Mozart „kései” alkotói világának letisztult, nemes egyszerűségét előlegezve. Szerkezete háromtételes, hagyományos gyors–lassú–gyors elrendezéssel:

I. Allegro maestoso;  II. Andante;  III. Allegretto.

Nyitótételét a hangnemválasztásnak megfelelő ünnepélyesség, fény és pompa uralja, melynek a dús hangszerelés is része (a vonósok mellett fuvola, két oboa, két fagott, két kürt, két trombita és üstdob alkotja a zongora kísérő együttesét.) A felfokozott alaphang gyakran párosul indulójelleggel a zenei folyamatban, de megvan a helye az érzelmes líra tónusainak is, ideértve a zongora éneklő melléktémáját, sőt a mindkét gyorstételre jellemző dúr és moll színváltásokat, mint hatásukban fény–árny kettősségét. Már a kezdő Allegro zenekari expozíciójának egyik indulószerű témája a Marseillaise melódiáját előlegezi, amelyből azután a tétel közepének szinte teljes zenei anyaga kinő. Ám ez csupán a korra jellemző köznyelvi fordulatok típusaiból adódó megfelelés – bárminemű konkrét jelentésrokonság nélkül –, hiszen a francia forradalmi melódia még meg sem született a darab írásának idején.

Intim, kifinomult szövetű kamarazenei tájakra visz tovább az F-dúr hangnemű lassútétel – különösen a fúvósszakaszok színkombinációi mondhatók egyénieknek –, szerkezete szonátaforma, de csupán nyúlfarknyi középszakasszal. Derűs, emelkedett alaphangját játékosság fűszerezi meg. Végül a klasszikus versenymű-repertoárban oly gyakori, szellemes-színpompás szonátarondó kerekíti le a darabot. Gavotte lüktetésű nyitótémája Mozart Idomeneo című operájából származik, majd karaktergazdag – és dramaturgiai ötletességben szintúgy bővelkedő – zenei világa a nyitó Allegro súlyában méltó párjává avatja a finálét.

A XX. századelő – az utolsó békeévek s a Monarchia alkonyának – oly jellegzetes bécsi hangja volt a nosztalgia, a búcsú, s mindez Gustav Mahler (1860–1911) esetében személyes felhangokkal telítődött. 1908–1909-ben, VIII. szimfóniáját követően monumentális szimfonikus dalciklus született meg a zeneszerző tollából Dal a Földről címmel. Szokatlan méreteire és a teljes mű tartalmi dimenzióira való tekintettel ténylegesen szimfóniaként jelölte meg kései alkotását Mahler: „Szimfónia tenor és alt (vagy bariton) hangra és zenekarra”. Ámde sorszám nélkül: babonásan félt ugyanis a végzetesnek tűnő „IX. szimfónia” felirattól, minthogy több ilyen darab komponálását követte már pályatársak halála, Beethoventől Dvořákig. A hat tételhez koraközépkori kínai versek nyugati átköltéseit használta fel a zeneszerző (Hans Bethge A kínai fuvola című gyűjteményéből válogatva), amelyek az ő elrendezésében mintha egyetlen ívű pillantással, végső számvetésként járnák be az élet tereit. A zenei karakterek egymásutánja is összegzése az életmű megannyi jellegzetes tételtípusának. A versszövegekkel szabadon bánt Mahler: olykor összekapcsolta, megvágta, kibővítette azokat.

Az alkotómunka, mint már oly hosszú idő óta a komponista pályáján, most is idilli környezetben zajlott le, ami a Dal a Földről esetében a Dolomitok északi hegyláncának akkor még Ausztriához tartozó részét jelentette egy faházikóval. A természetközeliség egyértelműen érezhető is a szimfónia több szakaszán. Stílusában a Dal a Földről egyszerre folytatója a romantika százados hagyományainak, de előhírnöke is az újnak. Varázslatos hangszerelése zenetörténeti fogalom. Vissza-visszatérő pentaton dallammenetei mintegy a versek keleties miliőjével harmonizálnak. A mű bemutatójára már csak a zeneszerző halála után, Bruno Walter vezényletével került sor, Münchenben, 1911. november 20-án.

A tenorszólista énekli a páratlan, az alt (vagy bariton) a páros sorszámú tételeket. Legterjedelmesebb az utolsó dal, amely az ugyancsak nagyszabású kezdőtétellel együtt alkotja a ciklus keretét. A dalok:

1. Bordal a Föld nyomorúságáról (versszöveg Li Taj-po nyomán): igen szenvedélyes, dinamikus muzsika már az első taktustól kezdve, alaphangneme a-moll. Tragikus refrénje: „Sötét az élet, sötét a halál”.

2. Őszi magány (versszöveg Csang-Ci nyomán): alapvető egyszerűsége és természetes melankóliája éles kontrasztot alkot az előző tétellel. Kerethangneme d-moll.

3. Az ifjúságról (versszöveg ismeretlen költő nyomán): életkép-idill; scherzo jellegű, könnyedén tovasuhanó tétel B-dúrban.

4. A szépségről (versszöveg Li Taj-po nyomán): az előző tétel párja a ciklusban; szintén életkép, de a felhőtlen indulást követő eseménysor itt már magával hozza a vágy, a sóvárgás mozzanatát is. Alaphangneme G-dúr.

5. Tavaszi részegség (versszöveg Li Taj-po nyomán): a két előző tétellel induló hangulati fokozás mámoros csúcspontja a ciklusban. A versszöveg groteszkbe hajló portré, amely a ciklus leglendületesebb és legszellemesebb hangú tételére inspirálta Mahlert. Alaphangneme a „tavaszias” A-dúr.

6. A búcsú (versszöveg Mong Kao-jen és Vang Vej nyomán): drámai fordulatot hoz magával a záró dal végtelenül fájdalomteli kezdete. A Mahler által egy tételbe vont kétfajta versszöveg dalszakaszait terjedelmes zenekari közjáték hidalja át. A hangnemi alapív c-moll→C-dúr, s a végkicsengés – szövegben és zenében egyaránt – az örökké visszatérő tavaszé.