Jelenlegi hely

Tűzvarázs bérlet V.

2020. február 24., hétfő 19:00
Helyszín: 
Művészetek Háza
Műsor: 
Szkrjabin: fisz-moll zongoraverseny
Liszt: Dante-szimfónia
Vezényel: 
Közreműködők: 
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Zongora: Lajkó István
Ének: Zemlényi Eszter
Kodály Kórus Debrecen Nőikara (vezető karnagy: Szabó Sipos Máté)

Alekszandr Szkrjabin (1872–1915) orosz zeneszerző műveinek többségét saját hangszerére, zongorára írta, ám emellett a századforduló-századelő egyik legegyénibb, legkísérletezőbb hangú szimfonikus komponistája lett. Zongoraversenyt ugyanakkor – eltekintve egy tizenéves kori, meghangszereletlenül hátrahagyott zongora–zenekari Fantáziától – mindössze egyet komponált: a fisz-moll hangnemű darab (Op. 20) 1896-ból származik, Szkrjabin első elkészült zenekari munkájaként. Ősbemutatója alkalmával (Ogyessza, 1897) maga a szerző ült a szólóhangszernél. Háromtételes, hagyományos, gyors–lassú–gyors szerkezet:

I. Allegro

II. Andante

III. Allegro moderato.

Lírai, szemlélődő hangvétel uralja a kezdőtételt, melynek csapongó fantáziaszerűségében szenvedély, vallomás és nosztalgikus ábránd egyesül. A Fisz-dúr hangnemű középtétel téma négy variációval. Népdali egyszerűségű témáját a vonósok mutatják be, majd nyomában az első variáció úgy tárulkozik elénk – egy modern orosz elemző hasonlatával élve – mint a meleg, csillagos májuséjszaka égboltja. Tréfás-játékos karakterű a második variáció, a harmadik lassú gyászinduló, a negyedik pedig oldott, pasztorális hangú; a kezdőtéma visszaidézése után a tétel végül csöndes, békés, derűs kicsengést kap. Egészében véve győzelmi tónusú muzsika a virtuóz finálé, jórészt dalszerű melódiavilággal és helyenkénti himnikus csúcspontokkal. A szólista Lajkó István – Junior Príma Díjas zongoraművész – számos nemzetközi verseny díjnyertese, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára.

 

A Faust- és Dante-szimfónia kiemelt helyet foglal el Liszt Ferenc (1811–1886) szimfonikus zenekari termésében. Eltekintve a szórványos előzményektől, mindkettő az 1850-es évtized derekán, a szerző weimari működésének idején keletkezett. A Dante-szimfónia (1855–56) az Isteni színjáték hatására írt programzene. Liszt számára döntő olvasmány volt a középkori olasz író fő műve, amiről Dante-szonátájának és Dante-szimfóniájának címadása egyaránt árulkodik. Ez utóbbi mű két tétele – Pokol és Purgatórium címekkel – két hatalmas szimfonikus, ámde sok tulajdonságában kifejezetten színpadias tabló; a második tétel végül Magnificat-megzenésítésbe torkollik. (A zeneszerző kétfajta befejezésverziót is komponált, amelyek közül ma rendre a finomabb, lírai kicsengésűt választják a karmesterek. Sőt: Liszt eredetileg a két elsőt logikusan kiegészítő harmadik tételt is tervezett Paradicsom címmel, ám erről végül Richard Wagner beszélte le. A mű ajánlása is Wagnernek szól.)  A zeneszerző több téma alá beírta a partitúrába Dante olasz sorait, amelyek prozódiáját követik is a szóban forgó zenei gondolatok. Ilyen mindjárt – a pokol kapujánál állva – a négy nyitófrázis, amelyeknél az olasz szöveg tulajdonképpen rámondható volna a szónokias-patetikus tételkezdő ívekre:

Per me si va nella città dolente,
Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

per me si va nell’eterno dolore,

én rajtam át oda, hol nincs  vigasság,

per me si va tra la perduta gente. […]

rajtam a kárhozott nép városába. […]

Lasciate ogni speranza, voi ch’entrate!

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

(Babits Mihály fordítása)

A nyitótétel alaphangneme Liszt hangnemszimbolikájának megfelelően d-moll (pokol- / halálhangnemként: lásd a Dante-szonáta kezdetét vagy a Haláltáncot). Szerkezete nagy vonalakban nézve háromrészes, tömörített visszatéréssel. A szélsők a pokol gyötrelmeinek és rémségeinek víziói, s ennek felel meg a disszonáns hangzáskép (olyan dallami és harmóniai összetevőkkel együtt, mint a tritonus: az „ördög hangköze”) és a kifejező hangszerelés. A középső tételszakasz viszont, legélesebb kontrasztképpen, lírai „jelenetet” hoz magával (a hangnem is „szerelmes” A-dúrba vált annak kezdetén): a Pokol Francesca da Rimini-epizódja ez, a házasságtörésért bűnhődő szerelmespáré. Lisztnek a partitúrába írt megjegyzése Dante V. énekéből való:

Nessun maggior dolore

Nincs égőbb fájdalom,

che ricordarsi del tempo felice

Mint az, mikor a nyomor nehezében

nella miseria.

A boldogságra visszagondolunk.

(Gárdonyi Géza fordítása)

Ám a zene a visszaemlékezés fájdalmas tragikumával együtt is „boldog sziget” a kínok árjában. E szakasz hangszerelésében kiemelt szerep jut a hárfának és angolkürtnek.

A második tétel zenei anyaga – hagyományos megoldásként – rokonságban áll a nyitótétel lírai epizódjával, így hangszerelése is jelentős részben kamarazeneszerű. Kezdőhangneme D-dúr, s különös fények, árnyak játéka e muzsika, hiszen háttere földöntúli táj, ahol megtisztul a lélek. A tétel közepén hatalmas fugato indul útjára, majd rövidített visszatérés után H-dúrban, egyházias, álomszerű-éteri harmóniamenetekkel szárnyal magasba a záró Magnificat. Liszt csupán a textus kezdetét zenésítette meg:

 

Magnificat anima mea Dominum

Magasztalja az én lelkem az Urat,

Et exsultavit spiritus meus in Deo salutari meo. Hosanna, Halleluja.

És örvendez lelkem az én üdvözítő Istenemben.

 

E vokális szakasz élén Liszt emblematikus „kereszt”-motívuma áll (szo-la-do képlet). Nem sokkal a befejezést megelőzően, miközben a basszus szólam egészhangú skálát jár be, tükörelv szerint szétnyílik a harmóniasor: a lefelé lépegető basszussal ellentétesen, súlytalanul ível fölfelé a többi dúrakkord-rész. Kegyelemteljessé tágul a világ.