Jelenlegi hely

Hangforrás bérlet 4.

2020. március 05., csütörtök 19:00
Helyszín: 
Művészetek Háza
Műsor: 
Schubert: C-dúr nyitány olasz stílusban (D. 591)
W. A. Mozart: C-dúr versenymű fuvolára, hárfára és zenekarra (K. 299)
Szervánszky: Fuvolaverseny
Járdányi: Tánczene
Schubert: VI. („Kis” C-dúr) szimfónia (D. 589)
Vezényel: 
Közreműködők: 
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Fuvola: Matuz István
Hárfa: Szilvásy Júlia

„Olasz stílusban” írt két nyitányával és „Kis C-dúr” ragadványnevű VI. szimfóniájával Gioachino Rossini művészetének igézetéről vallott az ifjú Franz Schubert (1797–1828). E három alkotás egyazon időszak termése volt (1817–1818: az olasz operaszerző ellenállhatatlan dallamai épp akkoriban hódították meg Bécs közönségét), s közülük most kettő szolgál műsorunk keretéül, az összeállítás nagyobbik részére jellemző hangnemi egység jegyében. Hangversenyünk kezdetén így a C-dúr nyitány (D. 591) csendül föl, majd estünk a „KisC-dúr szimfóniával zárul. Előbbi darab a műfajbeli mintákhoz idomuló kétrészes, lassú–gyors (AdagioAllegro) szerkezetű alkotás, melyet döntően a jókedv, öröm tónusai hevítenek át.

Meglehet, Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) C-dúr fuvola–hárfa kettősversenye (1778) a kor tipikus társalgási stílusában írt mű, végighallgatása ugyanakkor a szólóhangszerek jellegzetes színvilágából adódó „éteri” szépség élményével is megajándékoz. Mozart a vonóskar mellett csak két oboát és két kürtöt alkalmazott, a szerenádtónusú középtételben ezek is hallgatnak. A tételek:

I. Allegro

II. Andantino

III. Rondeau: Allegro.

Kiegyensúlyozottság és derű sugározza át a kompozíció egészét; az F-dúr hangnemű Andantino – meghitt tónusa, s egyidejűleg dimenzióinak tágassága révén – egy-egy pillanatra mintha már a kései Mozart, A varázsfuvola mély humánumhangját előlegezné. A finálé kezdőtémája a kor magyar muzsikájának, a verbunkosnak hatását is elárulja. A hárfásként közreműködő Szilvási Júlia a Magyar Állami Operaház művésze.

Szervánszky Endre (1911–1977) Fuvolaversenye 1952–53-ból származik. Tételei:

I. Allegro ma non troppo

II. Adagio sostenuto

III. Presto.

Zenei nyelvezete – a századközép hagyományainak megfelelően – népdalközeli, a finálé dallamai egyenesen népi táncmelódiák feldolgozásaiként hatnak. A korszak hazai alkotásainak általánosságaként egészében véve derűt, optimizmust sugárzó darab, bár az elmélyült líra (középtétel) és a szerzőre jellemző szemlélődő-bölcselkedő hang (nyitótétel) sem hiányzik belőle. Kifejezésmódja érett, csiszolt. A kezdőtétel folyamatában a fuvola önfeledt dalolása és a zenekari anyag súlyosabb tónusai képeznek egymással kontrasztot. XX. századi éjszakavíziók bartóki mintákra visszatekintő típusát képviseli a lassútétel. Bevezető anyaga, melyet vonósok játszanak el, keretként tér vissza a tételvégen, s az ott hozzákapcsolódó üstdobütések a térbeli-időbeli mélység (illetve távolság) érzetét kölcsönzik e taktusoknak. Legegyénibb hangú része a műnek a szellemes, fergeteges rondófinálé, amely mintha táncmulatságba vinne el. A szólista Matuz István hangszerének élő legendája, kápráztatóan széles repertoár elhivatott tolmácsolója.

100 esztendeje született Járdányi Pál (1920–1966), a XX. századi magyar zeneszerzés egyik igazán fölfedezést érdemlő személyisége. Nagyszabású szimfonikus művek sorát alkotta meg (Vörösmarty-szimfónia, Tisza mentén – szimfonikus költemény, Borsodi rapszódia stb.), mai hangversenyünkön viszont a kisebb zenekarra írt, szerényebb terjedelmű Tánczene hangzik föl. 1950-ben keletkezett a mű, bemutatójára is ugyanabban az esztendőben, a Magyar Rádióban került sor. Tételei: I. Allegretto, II. Allegro giocoso, III. Andantino, IV. Vivace, V. Andante, VI. Andantino, VII. Allegretto.

Már eleve a Tánczene címadás utalni látszik Bartók Béla neves Táncszvitjére, de Járdányi művének felépítése is ahhoz hasonlatos, hiszen a páratlan sorszámú tételeket tematikus rokonság kapcsolja össze. A kor hazai keletkezésű kompozícióira jellemzően a hét – szerkezetében és hosszúságában egyaránt változatos füzért alkotó – tétel mindegyike népdalszerű témákon alapul.

Franz Schubert „KisC-dúr szimfóniája könnyen megszerethető darab: olaszos lendület, víg kedély, felhőtlen játékosság uralja. Időnként mégis előlegez valamennyit abból a schuberti hangból, amely oly sok későbbi kompozíciónak, köztük a „NagyC-dúr szimfóniának is félreismerhetetlen sajátja lesz. Tételei:

I. Adagio – Allegro

II. Andante

III. Scherzo: Presto; [Trio:] Più lento

IV. Allegro moderato.

Bár a nyitótétel lassú bevezetőjének szónokias gesztusai, lassan tovahömpölygő ívei hasonló fajsúlyú folytatást ígérnek, a gyors szakaszt valójában már felszabadult hang jellemzi a játékos megnyilvánulások széles skálájával együttesen (ahol a drámai pátosz csupán pillanatokra tűnik föl). Témái hol hangszeres fogantatásúak (főtéma), hol vokális ihletűek (melléktéma). Kétfajta zenei anyag váltakozására épül a lassútétel: élén tipikus schuberti, éneklő, bájos kezdőgondolat áll, amely dinamikusabb – előbb drámai csúcspontig feszülő, majd pedig fokozatosan „kivilágosodó” – folytatásnak adja át a helyét. Az F-dúr hangnemű Andante végül derűs kicsengést kap. Ezernyi színben villódzó, sziporkázva lüktető muzsika a Scherzo (e tételnév egyébiránt első alkalommal jelenik meg itt Schubert szimfóniáiban, a korábbi menüett helyében lépve), majd a hirtelen megtorpanó, statikus hatású, E-dúr hangnemű középszakasz mintha humoros tónusú – verklikíséret-utánzással [?] párosított – olasz dallamidézeten alapulna. Virtuóz témabőségével nyűgöz le a finálé, melyben ismét az önfeledt játékosságé lesz a főszerep, s a tételdramaturgia mesterien ível tova a kezdet parodisztikus hatású egyszerűségétől az elragadtatott hangú, rossinisan „operaszerű” szakaszokig.

Hangversenyünk dirigense, Ménesi Gergely, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, egyben az intézmény szimfonikus zenekarának karmestere.