Kodály Zoltán (1882–1967) legnépszerűbb zenekari alkotásai közé tartozik két nagyszabású táncfantáziája, címükben Marosszéki és Galántai megjelölésekkel. Közülük a Marosszéki táncok volt a korábbi, melynek kétfajta verziója is készült: zongorára/zenekarra. Az előbbi bemutatójára már 1927-ben sor került (Kentner Lajos, Budapest), majd a kettő együtt jelent meg nyomtatásban (1930); a zenekari változat első nyilvános előadása ugyanabban az évben zajlott le: Drezdában, Fritz Busch vezényletével. Erdélyben gyűjtött népi dallamok füzére a Marosszéki táncok, ám ha egyszerű feldolgozásról beszélünk Kodály munkája kapcsán, azzal épp a lényeget nem érintjük, hiszen a komponista széles felületen kibontakozó epikus lírát teremtett az alapul vett melódiák egybefűzésével. Ráadásul maga a dallamanyag sem maradt változatlan: mindjárt a kezdőmelódia eredeti tempóját jelentősen lelassította Kodály. Ez a lassú verbunkos-karakterűvé formált kezdőtéma mindig másfajta alakot öltve tér vissza a zenei folyamatban, miközben eltérő hatású epizódokat ölel körül. Különösen költői a három epizód középsője, pasztorális hangjával, idilli szépségű–tisztaságú tájlírájával. A vissza-visszaköszönő alaptéma s az epizódok tarka sora révén létrejövő rondószerkezet zárószakaszként fergeteges iramú codával egészül ki. E végkicsengés mámoros hangja a húszas–harmincas évtized jellegzetes Kodály-alkotásainak nemzetet megszólító, közös eszmei üzenetét hordozza egyben.
Bartók Béla (1881–1945) Brácsaversenye a zeneszerző utolsó, befejezetlen alkotása (1945), amely kusza vázlatok formájában maradt ránk. Rekonstrukciójára elsőként az Amerikában élő Serly Tibor tett kísérletet (bemutató: 1949), majd azóta többen is, így legutóbb Rakos Miklós (1947–2019) magyar zenetörténeti kutató, aki gondosan helyére illesztett valamennyi, a vázlatokban szereplő hangjegyet: olyanokat is, amelyek kimaradtak a Serly-közreadásból. Az egyes tételrészek is elnyerték pontos helyüket, s a mű hiteles szerkezetét helyreállítandó, Rakos – Bartók természetes formaérzékére alapozva – fölhasználta az aranymetszés-arányokhoz értékeiben közel álló Fibonacci-számsort is. Ez a rekonstrukció Kecskés D. Balázs zeneszerző hangszerelésében Pécsett hangzott föl először (2019), s ahogy a mostani alkalommal is, Szűcs Máté, a Berlini Filharmonikusok 1. szólóbrácsásának közreműködésével. Kecskés azóta revideálta a hangszerelést: a javított változat a mai este folyamán kerül a nyilvánosság elé.
A szünet nélkül kapcsolódó tételek kezdőfeliratai: I. Moderato; II. Parlando; III. Allegretto; IV. Allegro moderato. Bartók kései műveinek derűje, harmóniakeresése hatja át a Brácsaverseny zenei nyelvezét is, a magyar hagyomány elsődleges ihletésével karöltve.
VI. (h-moll) szimfóniája volt Pjotr I. Csajkovszkij (1840‒1893) utolsó olyan kompozíciója, amely még az orosz zeneszerző életében bemutatásra került: premierje kilenc nappal alkotójának halála előtt ‒ 1893. október 28-án ‒ zajlott le Szentpétervárott, az ő vezényletével. Nem sokkal később – valószínűleg Csajkovszkij fivérétől származóan ‒ kapta meg a „Patetikus” jelzőt, és még sor kerülhetett az első előadást követő zeneszerzői korrekciókra is. Megrázó önvallomás a mű egésze ‒ életről és halálközelségről, a művész saját életútjának tragikumáról. S mintha az első tétele még valamelyest kívülről – mondhatni, a szerző évekkel korábbi Manfréd-szimfóniájára jellemző teatralitással –, míg a finálé őszinte kitárulkozással, már tisztán belső, lelki folyamatként tárná elénk ugyanazt: a halálhoz elvezető és elkerülhetetlen utat.
A nyitótétel lassú bevezetésének (Adagio) élén olyan meghatározó zenei gondolat áll, amely a gyors rész (Allegro non troppo) kezdetén fölhangzó főtéma kiindulásaként is szolgál egyúttal. Lényege szerint fájdalmas és lemondó gesztus: mindössze négyhangnyi ívével előbb a magasba tör, majd ‒ harmóniai összetevői miatt rendszerint disszonáns tetőpontra érkezve ‒ ugyanolyan hirtelenséggel visszahanyatlik. Heroikus lendülete révén mégis gigászi küzdelmek alapjává lesz a tétel középső szakaszában. Ám még azelőtt, kontraszt gyanánt, egy második ‒ lírai ‒ tématerületet is magával hoz a tételexpozíció, melynek szélesen áradó, érzelemdús kezdődallama egyike Csajkovszkij legismertebb melódiáinak. A már említett, középső tételszakasz váratlan „vulkánkitörés” módjára robban be; tragikus összecsapásainak mélypontján a zeneszerző az ortodox gyászmise egyik dallamából idéz. A visszatérést ‒ szerkezeti értelemben rendhagyó módon, a főtéma mellőzésével ‒ a lírai melódia indítja útjára, H-dúrban. Majd a tétel lassan elcsöndesülő, végső szakasza már megnyugvás: ugyancsak H-dúrban, s így olyan romantikus zenei hősök–hősnők halálának hangnemében és aurájával övezve, mint Manfrédé (ismét Csajkovszkij szimfonikus alkotására utalva) vagy Izoldáé (Wagner zenedrámájában).
Régi hagyomány szerint a nyitótétel kontrasztáló, lírai tématerületének zenei világa nyomán csírázik ki a lassútétel alapgondolata, s ez melodikai szempontból a VI. szimfónia esetében is megfigyelhető. Ám a lassútétel helyén most ‒ meglepetésként ‒ keringőmuzsika áll (Allegro con grazia: D-dúrban). Lejtése, igaz, nem a szokványos ¾-et követi, hanem zeneszerzői bravúrként az aszimmetrikus 5/4-es ütemmutatót! Könnyed, szellős, tovaillanó hangjainak derűjével ‒ a szélső szakaszokban érvényre jutva ‒ a középrész finom melankóliája képez ellentétet.
Sejtelmes kibontakozását követően lépésenként féktelen indulófolyammá szélesedik a G-dúr hangnemű III. tétel (Allegro molto vivace) melódiaözöne, hogy e hedonisztikus túlfokozás végül a legnagyobb kontraszt alapjául szolgálhasson: egyetlen – ám annál élesebb ‒ gesztussal söpri el a mámort a finálé (Adagio lamentoso) kezdete. Ez a nyitógesztus ‒ immár a h-moll alaphangnemben ‒ drámai szerepét tekintve a teljes mű indulásához hasonlítható, ám a hajdani kezdőgondolattal éppen ellentétes íve folytán szívbemarkoló, vigasztalan kérdésként hat. S hiába is vesz eltérő érzelmi irányt a zárótétel második ‒ dúr hangnemű ‒ témája, a végpont kérlelhetetlenül tragikus, elsötétülő magábazuhanássá lesz. Csajkovszkij e végtelenül fájdalomteli tételével megalkotta a zenetörténet első igazi lassú szimfónia-fináléját – a kollektív öröm formáit közvetítő, gyors lezárás-típusok helyébe iktatva annak gyászhangjait ‒, korszakokon átívelő hagyományokkal szakítva ily módon. De belső hangját követve: nem tehetett másként.
Estünket a 80. életévét betöltött Medveczky Ádám vezényli.
Sziklavári Károly