Don Juan alakja az európai művelődés egyik botrányköve, ámde negatív példázatként is mindannyiszor vonzónak bizonyul az újabb és újabb generációk számára. Lorenzo Da Ponte Don Giovanni-operalibrettójának rafinériája épp abban áll, hogy – ellentétben a közfelfogás morális gyökerű hagyományaival – a démonikus figurát némelyest rokonszenvessé tette, míg a vele szemben kötelezően pozitív megítélést kívánó szereplőket antihősökké: a köznap kibírhatatlanul unalmas vagy mániákus képviselőivé torzította írója. S a téma így az operák operáját hívta életre Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) tollából (1787) – Søren Kierkegaard híres magyarázata szerint eszme, téma, forma és közeg egyszeri, abszolút találkozásaként a műfaj történetében. Felépítését tekintve a kétrészes nyitány az opera kétarcú zenei világát vetíti előre, keretein belül egyszerre teremtve meg a tragédia és komédia atmoszféráját: súlyos, lassú (d-moll) szakasza a főhős földi útjának végén megjelenő kőszobor zenéjét előlegezi, míg a hosszabb, gyors (D-dúr) formarész alapvető karakterében vígoperai jellegű. A Don Giovanni-nyitánynak hangverseny-előadásokra szánt verziója is készült, amely a mai esténken is fölhangzik.
A Sinfonia concertante gyűjtőnévvel jelölt repertoár felvirágzása a XVIII. század második felében együttesen volt betudható a kor muzsikusi és közönségigényeinek: Európa néhány fontosabb zenei centrumának együttese, illetve azok virtuóz szólistái számára készültek zömmel e hatásos bravúrdarabok. A műfaji sajátságokból adódóan könnyed és éneklő dallamosság, divertimento-hangvétel jellemzi a Sinfonia concertante-irodalmat. Adatokból tudjuk, hogy W. A. Mozart 1778-ban, Párizsban, négy fúvós szólistát alkalmazva – fuvola, oboa, kürt, fagott – komponált egy sinfonia concertantét, melynek kézirata azonban elveszett. Valamivel később azt írta édesapjának, hogy újra tudja alkotni fejből a művet. Nem tudjuk, megtörtént-e. Csupán a XIX. században került elő – másolt kéziratként – egy Esz-dúr hangnemű, oboára, klarinétra, kürtre és fagottra írt sinfonia concertante, melyet azután Mozartnak tulajdonítottak (rövidített jegyzékszáma: K. 297b), azonosítva az elveszettként nyilvántartott párizsi darabbal. A fuvola-/klarinétszólam különbsége mindazonáltal kérdéseket vet föl, és a szkepticizmusra túlzottan is hajlamos XX. századi zenetudomány lassan kérdőjelet rakott az egész K. 279b sinfonia concertante hitelességére, lényegében elvitatva Mozarttól a művet. Szerencsére a közönség nem sokat törődik az ilyesfajta okoskodásokkal, helyette felhőtlen örömmel élvezi a kompozícióból áradó derűt és szellemességet. Csöppet sem közömbös tény, hogy a darab stílusvilága félreismerhetetlenül mozarti névjegyű!
Az Esz-dúr sinfonia concertante (K. 297b) mindhárom tételének alaphangneme azonos. Szonátaformájú, nyitó Allegrójának vége megkomponált kadenciát tartalmaz. A lassú középtétel Adagio feliratot visel, ám valójában a valamivel élénkebb tempót jelző Andante illene a dallamanyag karakteréhez. A variációs fináléban (Andante con variazioni) tíz változat, majd „vadászat” típusú coda követi a kezdőtémát. A mai este valamennyi szólistája a budapesti Rádiózenekar művésze, de Soós Levente tagja a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak is.
Az apai ágon olasz, anyai ágon francia Eugène Bozza (1905–1991) előszeretettel komponált fúvós hangszerekre, nemzetközi hírnevét is ezek a művei alapozták meg. Bozza ezáltal jelentősen hozzájárult a klarinét modern irodalmának bővüléséhez is. Művei a XX. század közepi francia muzsika általános jegyeit viselik magukon, gördülékeny melódiavonalakkal, elegáns szerkezetekkel és mindenkor hangszerszerű írásmóddal. Háromtételes Klarinétversenyét, amely 1952-ben keletkezett, a Párizsi Konzervatórium klarinétprofesszorának, Ulysse Delécluse-nek ajánlotta. Jelentős technikai követelményeket támaszt az előadóval szemben. Eredeti verziója szerint még kamarazenekar kísérte a klarinétjátékost, a végleges megfogalmazás vékony hangszerelése is természetes úton segíti a szólista érvényesülését.
Szabad szonátaszerkezet a nyitó Allegro moderato. Kezdő szakaszában három fő téma kerül bemutatásra, majd a tételvégi visszatérés rövidített. Erőteljes, hatásos ritmika jellemzi a tételt. Kontrasztáló szerepű, lírai lassú követi (Andantino). Háromrészes, visszatéréses szerkezet, a szélsőknél mozgalmasabb középrésszel. Kezdetén vallomásos, kifejező melódiát „énekel” a klarinét. Az élénk finálé (Vif) nyitótémája népies, játékos, majd a rondó jellegű forma sajátságainak megfelelően ugyanez a karakter meghatározó marad a tétel további szakaszaiban is.
Pjotr I. Csajkovszkij (1840–1893) mindhárom balettje világsikert aratott (keletkezésük sorrendjében: Hattyúk tava, Csipkerózsika, Diótörő). Az 1890-ben, Szentpétervárott bemutatott Csipkerózsika cselekményének alapjául Charles Perrault közismert meséje szolgált, a koreográfia az orosz földön működő, korszakos jelentőségű francia balettmester Marius Petipa munkája volt. A balett zenéjéből összeállított öttételes szvit (Op. 66a) Csajkovszkij halála után jelent meg nyomtatásban, az összeállító személye ismeretlen. Az öt tétel felirata: 1. Introduction; 2. Adagio; 3. Pas de caractère; 4. Panorama; 5. Waltz.
Az est japán dirigense, Toshifumi Kanai, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett karmesteri diplomát. Több fővárosi és vidéki magyar együttessel dolgozott már együtt, jelenleg a Szolnoki Szimfonikus Zenekar karmestere.
Sziklavári Károly