Yamaha bérlet 1. | Miskolci Szimfonikus Zenekar

Jelenlegi hely

Yamaha bérlet 1.

2022. január 17., hétfő 19:00
Helyszín: 
Művészetek Háza
Műsor: 
Weber: Euryanthe – nyitány, Op. 81
Beethoven: c-moll zongoraverseny, Op. 37
Bartók: III. zongoraverseny
Vezényel: 
Közreműködők: 
Zongora: Kiss Péter

Carl Maria von Weber (1786–1826) koraromantikus, háromfelvonásos hősi nagyoperája, az Euryanthe cselekményéhez középkori francia legenda szolgált alapul. Bemutatója 1823-ban zajlott le Bécsben. Hangversenyünket a lendületes, szonátaformában írt nyitánymuzsika vezeti be, melyet az opera zenei anyagából szőtt a zeneszerző. Hangneme Esz-dúr. A cselekmény lovagi atmoszférájához, így a főhős alakjához kapcsolódnak benne a frappáns fúvósmelódiák, de szerelmi lírának is jutott hely a nyitány zenéjében. A tételközép dramaturgiai mélypontot képviselő, kísérteties, fojtott hangú vonósszaka után dinamikus fugato vezet el a visszatéréshez, majd a befejezés győzelmi mámorához.

Ludwig van Beethoven (1770–1827) öt zongoraversenye közül harmadikként készült el a mai estén is hallható c-moll darab. Tételei:

I. Allegro con brio

II. Largo

III. Rondo. Allegro

Két elődjéhez képest kiforrott stílusú, önálló hangú és újító szellemű alkotás lett: szimfonikus igényű kifejezésmód, elmélyült hangvétel és szárnyaló poézis jellemzi. Beethoven számos művéhez választotta alaphangnemül a c-mollt, amelynek drámai ethosza harmadik zongoraversenyének nyitó tételét is áthevíti. Főtémájában W. A. Mozart azonos hangnemű zongoraversenyének utódjára ismerhetünk, majd a kezdet tragikus pátoszát a második téma (melléktéma) kitárulkozó, hősi lírája ellensúlyozza.

Az Allegro con brio sötét, drámai c-mollja után a Largo E-dúrja: nem egyszerű hangnemváltás, hanem határátlépés, mellyel hirtelen mintegy magasabb dimenziókba kerülünk. Különleges „fényhangnemben” járunk, akárcsak Mozart Varázsfuvolája esetében Sarastro legbensőségesebb, legszemélyesebb megnyilatkozásakor (E-dúr ária). (A Largo különleges fényvilágához hozzájárul egyébiránt a fuvola is.) S hogyha majd a negyedik, G-dúr Beethoven-zongoraverseny lassújának kozmikus drámája Orfeusz párbeszéde lesz az alvilággal – ahogyan már egyes kortársak értelmezték –, akkor ez az E-dúr alapgondolat, folytatva a fenti hasonlatot: még Orfeusz önfeledt éneke, mindenséget átfogni vágyó, boldog dalolása; himnusz a végtelenhez.

Az ismét alaphangnembeli finálé: briliáns szonátarondó. Beethoven szerzeményeiben lépten-nyomon rábukkanhatunk a kor magyar táncmuzsikájának – a verbunkosnak – ihletésére: a karakterisztikus rondótéma – dallamfordulataiban, gesztusaiban, ritmikájában – is erről az élményről árulkodik. Nagyfokú játékosság jellemzi azonkívül a finálét, beleértve a rondótéma kettős – hol moll, hol dúr – arculatának váltakoztatását.

A c-moll zongoraverseny Bécsben, 1803. április 5-én, hármas ősbemutató részeként hangzott föl először – a II. szimfóniával és a Krisztus az Olajfák hegyén című oratóriummal együtt –, az est műsorán szerepelt továbbá az I. szimfónia is.

Bartók Béla (1881–1945) életének utolsó nyarán, második felesége számára írta III. zongoraversenyét, amely így az utolsó (gyakorlatilag) befejezett alkotása lett (a finálé 17 záróütemét már Serly Tibor hangszerelte meg). Tételei:

I. Allegretto

II. Adagio religioso

III. Allegro vivace

Ditta asszonynak szánt „női” koncertként a zongora szólama hasonlíthatatlanul könnyebb lett az I. és II. zongoraversenyénél; a zenei anyag is finomabb, érzelmesebb és bensőségesebb fogantatású e két előzményénél. Egyfajta „szépség-kultuszt” is emlegethetünk akár e kései művet átható harmónia és derű kapcsán, amely a zenei eszközök „lepárolttá” nemesedésével-egyszerűsödésével karöltve jelentkezik. Így a nyitótétel, arányaiban, takarékosságában, könnyű szerkezeti áttekinthetőségében, mintha közvetlenül a XVIII. századi bécsi műfajhagyományra hivatkozna; a mű érzelemgazdagsága és hangszínkultúrája ugyanakkor sokat köszönhet a XIX. századi örökség bartóki újraértelmezésének is. Már eleve a hangnemválasztás ilyen: a III. zongoraverseny fő tonális síkját és keretét a romantikusok egyik kedvelt természethangneme, az E-dúr adja, a teljes darabot pedig neo-romantikus természetpoézis szövi át. Ilyen mindjárt a kezdés – ismerős tájak otthon-melegét árasztó – zsongó vonósanyaga, mely fölött, mintegy a magyar XIX. századra álomszerűen visszatekintő, finoman stilizált verbunkosmelódia bontakozik ki főtémaként: a kései Bartók egyik legszemélyesebb vallomása ez! A felhőtlen öröm azután a második téma (melléktéma) könnyed-táncos eleganciáján át a zárótéma játékáig visz el: ez utóbbi önmagába feledkező, bájos motivikája Bartók egyik gyermekkari művéből (Cipósütés) ismerős. A középső tételszakasz dramaturgiai meglepetése és üzenete, hogy kezdetén a főtéma eredetileg finoman cizellált verbunkosdallamát most szélesen és optimistán szárnyaló, himnikus vallomássá tágítja Bartók.

Az A–B–A(variáns) nagyformájú II. tétel, felépítésében alapvetően a II. zongoraversenyhez komponált Adagio–Presto–Adagio világdrámájának megkésett utóda, származástörténete ily módon pedig egészen Beethoven G-dúr zongoraversenyének „orfeuszi” éjszaka-lassújáig vezet el. Beethoven művészi öröke azonban más módon is jelen van a III. zongoraverseny Adagio religioso-jában („Vallásos Adagio”), amire a tételfelirat már önmagában utal: a bécsi mester kései a-moll vonósnégyesének (Op. 132) lassúja („A felgyógyult beteg szent hálaéneke az Istenséghez, lyd hangnemben” – annak szerzői kommentárját idézve) insprálta a bartóki nyitószakaszt. A középrész varázsos természettablója egy 1926. évi zongoradarab, Az éjszaka zenéje poézisének leszármazottja; a természet hangjai itt viszont már nem Békés megyei puszták élményeinek lecsapódásai, hanem az amerikai erdőé, madárhangokkal, amelyeket Bartók maga jegyzett föl az észak-karolinai Ashville-ben, 1944 tavaszán. A rondó-finálé, lendülete, bravúros szellemessége, változatossága, néptánc-forgataga s epizódjainak mindennemű egyéb színessége mellett is: fátyolos szűrőn át szemlélt kollektív ünnep, amely Mozart utolsó zongoraversenyének fináléjához hasonlatosan „különös eufóriával libeg–táncol az öröklét felé” (az elemző Kroó György szavaival).

A szólista Kiss Péter – Junior Prima Díjas zongoraművész – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. Cser Ádám, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója, számos alkalommal állt már a Szimfonikusok élén.

Sziklavári Károly

 

A Miskolci Szimfonikus Zenekar tulajdonát képező „CFX” hangversenyzongora a Yamaha cég „zászlóshajó modellje” – ahogy ők maguk megfogalmazzák. Zongoráik teljes mértékben kézimunkával készülnek. Alapanyaguk a tengerszint felett 1800–2000 méteren növő lucfenyő, mivel azon a szinten keményszik megfelelően a fa, és biztosítja a jó rezonánst. A rezonáns a zongora szíve: olyan, mint az emberi hangszál; nincs két egyforma közöttük. A Yamaha zongorák majdnem 100%-ban fából készülnek, kivéve az öntvényüket. A „CFX” hangszer súlya közel 500 kilogramm.