Hangversenyünk első felében két olyan bécsi klasszikus kompozíció kapott helyet, amelyek a hagyományosan vidámnak, „napsugarasnak” számító G-dúrban íródtak. Szünet után pedig egy Johannes Brahms-mű hangzik föl: általa a német romantikus szerző az előző század és korszak művészi örökségének folytatója lett.
Az évtizedeket Kismartonban és Eszterházán (Fertődön) eltöltő, majd azután Bécsben élő, idősödő Joseph Haydn (1732–1809) angliai turnéra kapott meghívást 1791-ben. Ennek művészi gyümölcse lett az első hat „londoni” szimfónia sorozata a következő esztendő folyamán: a 93–98. számú darabok, s azok egy része már az utat megelőző hónapokban elkészült. Köztük volt a mai estén hallható, 94. sorszámot viselő G-dúr szimfónia is; bemutatójára 1792. március 23-án került sor Londonban, a szerző vezényletével. Különféle nyelveken más-más ragadványnevet kapott az utókortól a mű; magyarul „Üstdobütés”-szimfóniaként emlegetjük, a II. tétel zenei tréfájára – a váratlan hatású, fortissimo hangerejű akkordra – utalva ezzel. Négytételes alkotás, lassú bevezetéssel a szonátaformájú nyitótétel élén:
I. Adagio cantabile – Vivace assai
II. Andante
III. Menuetto: Allegro molto
IV. Finale: Allegro di molto.
A várakozásteljes Adagio cantabile mesteri dramaturgiával készíti elő a táncos lendületű, gyors tételszakaszt, mely utóbbi karaktergazdag zenei folyamatát szüntelen meglepetések tarkítják. Másodikként variációs lassútétel következik C-dúrban. Eleve jellegzetes sajátja volt Haydn művészetének a zenei humor, ámde a téma bemutatásába belekomponált – annak elandalítóan hullámzó, bájos kezdőütemeit követő – tréfás effektus ötlete így is páratlan megoldásnak minősül. (Magát a tételtémát újból felidézte Az évszakok című oratóriumában a zeneszerző: Tavasz, No. 4. ária.) Ismét alaphangnemben hangzik föl a sodró iramú, népi tánc-emlékképeket ébresztő Menuetto, végül játékos forgatagként ragad magával a szonátarondó formájú, briliáns finálé.
Haydn második angliai útjára is sor került 1794–95-ben, amelynek többek között további hat „londoni” szimfónia keletkezése lett köszönhető – a 99–104. számú daraboké –, s ezek zárták le az életmű szimfóniatermését.
Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) két versenyművet komponált fuvolára, a G-dúrt (K. 313) és a D-dúrt (K. 314, utóbbit a C-dúr oboaverseny átirataként). Mindkét darab a zeneszerző mannheimi tartózkodása során, 1778 elején keletkezhetett, megrendelőjük egy holland fuvolajátékos, Ferdinand De Jean volt. Szerkezetük a hagyományoknak megfelelően háromtételes, gyors–lassú–gyors összeállítású füzér. A G-dúr versenymű tételfeliratai:
I. Allegro maestoso
II. Adagio ma non troppo
III. Rondo: Tempo di Menuetto.
Szellemdús társalgási hang uralja, elegáns vonalvezetés jellemzi a szonátaformájú nyitó Allegrót. A középtétel hangneme D-dúr, legfőbb sajátja a bensőséges líra. Vígoperai tájakra kacsint végül a kecses, menüettlejtésű témán alapuló finálé. A versenyművet tolmácsoló Siklósi Tamás a Miskolci Szimfonikusok fuvola szólamvezetője.
A százhuszonöt esztendeje elhunyt Johannes Brahms (1833–1897) két szerenádot komponált zenekarra: az első (Op. 11) D-dúr, a mai hangversenyen hallható második (Op. 16) A-dúr hangnemű. Mindkettő korai alkotás, az A-dúr szerenád első verziója még 1858–59-ben készült el, és a következő esztendőben be is mutatták, majd Brahms 1875-ben revideálta művét. E végleges, kiszenekari – s ezzel, nyilvánvaló szerzői szándék szerint, bécsi klasszikus hangzásmintákra visszautaló – verzió hangszerapparátusa a fafúvós-kar mellett kürtöket, mélyhegedűket, csellókat és bőgőket foglal magában; a hegedűk hiánya révén a vonósok különleges, mély, „éjszakai” tónusokkal ellensúlyozzák a fafúvósok magasabb, „fényes” állásait. A kiegyensúlyozottság egyébként is fő vonása a műnek, amely – mintegy az esti szerenádmuzsikák előző századbeli műfaji örököseként – derűt, harmóniát áraszt magából. Öttételes szerkezet:
I. Allegro moderato (A-dúr)
II. Scherzo: Vivace (C-dúr, a Trio középszakasz F-dúr)
III. Adagio non troppo (a-moll)
IV. Quasi menuetto (D-dúr, a Trio középszakasz fisz-moll)
V. Rondo: Allegro (A-dúr).
Széles felületen kibontakozó szonátaforma az Allegro moderato, egyes pillanatai kifejezetten „szabad téri” képzetet keltőek, míg időnként finoman melankolikus dallam- és harmóniavilágát pikáns dúr–moll váltások fűszerezik. Brahms energikus, de nem vad scherzói közül való a rövid, csattanós folytatás. A szimmetrikus elrendezésű tételsor középpontjában elmélyült, vallásos hangú lassú áll, a komponistára jellemző miszticizmussal áthatva; a zenei folyamat jellege mögött J. S. Bach-művek mintái sejlenek föl, s mindez helyenként hol Schumannra, hol Mendelssohnra emlékeztető dallamfordulatokkal párosul. Nosztalgikusan ábrándozó, lágy vonalú, tánclüktetésű tétel követi, címében a Menüett-hagyományra hivatkozva, miközben zenei világa lényegében már a romantika szülötte. Végül a felhőtlen játékosság örömével, az igazi jó kedély jegyében búcsúzik a szonátarondó formájú finálé.
Szabó Sipos Máté a Miskolci Szimfonikus Zenekar sokadjára visszatérő vendégkarmestere, az Egri Szimfonikusok művészeti vezetője és elismert kóruskarnagy.