Egyazon időszak három különböző habitusú alkotójának egy-egy mesterműve csendül föl hangversenyünkön.
Johannes Brahms (1833‒1897) már híres Hegedűversenyét is Joachim József számára írta, később pedig a hegedű‒gordonka Kettősverseny magasabbik vonósszólamát ugyanúgy. Utóbbi révén mintegy békejobbot is igyekezett nyújtani pályatárs–barátjának, akivel előzőleg évekre hűvössé vált a viszonya, s egyes elemzők éppen a hegedűművész kiengesztelését célzó gesztusokat vélnek kihallani a mű némely fordulatából. Az a-moll hangnemű Kettősverseny bemutatója Kölnben zajlott le 1887. október 18-án, a szerző vezényletével, Joachim és Robert Hausmann szólóival. Zenei világa a brahmsi heroikus erő és belső tűz, sőt: lángoló hevületű önvallomások vegyületeként írható le röviden, melyben szenvedéllyel kitörő vágyakozások és népdali egyszerűség kontrasztjai tartják állandó, forró hőfokon a zenei folyamatot. Szimfonikus igényű alkotás ‒ mint a komponista két zongoraversenye is volt korábban. A szólóhangszerek rögvest a darab kezdetén, egymást követő kadenciákkal mutatkoznak be, s azokat a zenekar vezeti be és kapcsolja össze, előlegezve ily módon a fő- és melléktéma egy-egy szeletét. E két téma alkotja az első (Allegro) tétel meghatározó zenei gondolatait, s bár karakterük merőben ellentétes, alapelemeiket tekintve sokban közös gyökerűek. Jellegzetes brahmsi pátosszal telt az epikus lendületű főtéma, míg lírai ellenpólusa kérlelő gesztusokkal nyílik meg: lágyan ringatózó ívei hintik szét „színeit és illatát” (s tovább is idézve a Brahms-monográfus Molnár Antal szavait, hatásában olyan e téma, „mint mikor Faust először találkozik Margittal, és fölajánlja kíséretét”). A tétel középső szakaszának vége tája ‒ a B-dúr zongoraverseny megoldásához hasonlíthatóan ‒ itt is valósággal „alkonyfényben úszik”.
Visszatéréses, háromrészes szerkezetű a középső, D-dúr lassútétel (Andante). Éneklő szerenádhangját mindvégig áradó líra jellemzi, melyben eszményített szerelem- és természet-tónusok keverednek egymással (Molnár Antal). Kezdőtémája, annak hangközfordulatai révén, a Marseillaise-melódiatípushoz tartozik ‒ anélkül, hogy ennek konkrét tartalmi jelentőséget tulajdoníthatnánk. Táncos lüktetésű, ámde mégsem felhőtlenül vidám témával indul a finálé (Vivace non troppo), ismét a-mollban: karaktere csipetnyi melankóliát egyesít játékos kedéllyel. A tétel forgatagában később ‒ „titkon” ‒ a nyitó Allegro főtémájának ívei is visszaköszönnek, de nem marad távol a himnikus brahmsi kitárulkozás melódiatípusa sem. A Kettősverseny szólistái ‒ a Kokas Katalin – Kokas Dóra testvérpár – világszerte ünnepelt művészeink.
A Rückert-dalok öt megzenésítésből álló sorozata Gustav Mahler (1860–1911) daltermésének viszonylagosan kései rétegéhez tartozik. E tételek közül négy 1901 nyarán született, és 1905. január 29-én, zenekari est keretében került bemutatásra Bécsben. Mahler egy további Rückert-megzenésítése („Liebst du um Schönheit…” szövegkezdettel) a sorozat többi tagjától függetlenül keletkezett: csupán ének-zongora letétként látott napvilágot 1902 nyarán; későbbi hangszerelése nem a szerzőtől, hanem a lipcsei karmester Max Puttmann-tól való. Az öt dal egymásutánja így nem alkot tényleges ciklust, a személyes hang jellege révén viszont gondolati és poétikus egységet valamelyest igen. Mondhatni, Mahler „mikrokozmosza” ez, lényege szerint a világ zajától elvágyódó lélek színtiszta muzsikája: „csak saját Mennyemben élek, szerelmeimben, dalomban” – hirdetik a költő Friedrich Rückert (1788–1866) átszellemült sorai. E finoman szőtt, vallomásos líra hasonló tónusú muzsikát hívott életre: Mahler dalköltészetének különlegesen intim pillanatait rejti magában az öt darab. Kamarazenei hangzásokban bővelkedő textúra, áttetsző, s a legparányibb részletekig választékos hangszerelés jellemzi alapvetően a dalfüzért. A tételek sorrendje a mai hangversenyen:
I. „Ich atmet’ einen linden Duft” („Lágy illatot lélegeztem be”)
II. „Blicke mir nicht in die Lieder!” („Ne pillants a dalaimba!”)
III. „Um Mitternacht” („Éjfélkor”)
IV. „Liebst du um Schönheit” („Ha a szépség gyújt szerelemre”)
V. „Ich bin der Welt abhanden gekommen” („Elhagytam a világot”)
Egészen kivételes a kezdő dal poézise, versben és zenében egyaránt: Rückert finom – magyarra fordíthatatlan – nyelvi játékot űz a linde (=lágy) és Linde (=hárs) szavakkal, bevonva később a Liebe főnevet is. Mahler zenéjének varázslatos színvilágát pedig – csakúgy, mint a záró dal esetében – részint pentaton fordulatok adják, már-már a Dal a Földről egynémely pillanatát előlegezve. Mahler dalai egyébként is gyakran váltak szimfónia-tételekké vagy -tételrészekké, míg máskor zenei anyagukban – s így a Rückert-sorozat egyes darabjai esetében is – lépten-nyomon a szimfóniákból jól ismert melódiafordulatokkal találkozhatunk. A következő vers az alkotás természetének intimitását taglaló, röpke – ám annál magvasabb gondolati tartalmú – önvallomás; zenéje, ha nem is alaptónusában, de mozgásformáiban valamelyest a II. szimfónia Scherzo tételének rokona.
A negyedik dal alaphangjában a III. szimfónia nagy éjféli monológjának (IV. tétel: Nietzsche-megzenésítés) rokona, jóllehet, befejezésük természetszerűleg eltér. Mahler az ünnepélyes hatás érdekében mellőzi itt a vonósokat, s a vers gondolati ívével összhangban a záróstrófa zenéje, előzményeit hátrahagyva, magasztos korálként fénylik föl. Zenei megoldásai révén a befejező dal az V. szimfónia híres Adagietto tételének rokona. Szövegében a tartalmas magány mint a belső béke – s így a hiteles és értelmes lét – feltétele jelenik meg; a zene dimenziói a végtelent érzékeltetik.
A tolmácsoló Krajnyák Dalma miskolci születésű énekművésznő, aki olaszországi tanulmányait követően jelenleg Budapesten él.
Richard Strauss (1864–1949) Don Juanját a Magyarországon született, német ajkú Nikolaus Lenau drámai költeménye, illetve annak színpadi adaptációja inspirálta. Az ifjúkori kompozíció bemutatójára 1889. november 11-én, a szerző vezényletével került sor Weimarban – Strauss udvari karmesteri működésének helyszínén –, kirobbanó sikerrel. Színpompás „képsor” ez a zene, finom lírai epizódokkal tarkítva: a komponista valósággal tobzódik az általa kikísérletezett, újszerű zenekari hangzásokban. „Tovább, előre, új győzelmek felé, míg csak az ifjúság tüzes vére hajt” – olvashatjuk e sorokat Lenau versében, és Strauss Don Juanja mámorának tetőfokán hal meg, szenvedélye szalmalángként lobban ki. A szimfonikus költemény egyike volt azon műveknek, amelyek megalapozták a komponista nemzetközi hírnevét.