Ludwig van Beethoven (1770–1827) öt felnőttkori zongoraversenyét megelőzte
egy tizennégy esztendősen írt, Esz-dúr hangnemű darab, mely azonban csonkán
maradt ránk. Az estünk műsorán szereplő, egyes sorszámú és tizenötös opus-
számmal ellátott C-dúr zongoraversenyt pedig időben megelőzte a ma kettes
sorszámmal nyilvántartott, B-dúrban írt alkotás (Op. 19). A C-dúr
zongoraverseny 1795-ben, Bécsben keletkezett, ősbemutatójára ugyanaz év
december 18-án került sor. A bonni születésű Beethoven 1792 végétől élt az
osztrák fővárosban. Kezdetben a szalonok zárt, arisztokratikus világát
kápráztatta el hangszerjátékával – különösen rögtönzéseivel –, majd 1795
folyamán két ízben is a szélesebb nyilvánosság elé lépett mint zeneszerző és
virtuóz: márciusban a már említett B-dúr zongoraversennyel, decemberben
pedig az érettebb hangvételű, C-dúr társdarabbal. Az utóbbi mű három
tételfelirata:
I. Allegro con brio;
II. Largo;
III. Rondo. Allegro.
Természetesnek mondható, hogy Beethoven nyilvánosság elé kerülő, korai
alkotásai mind határozottabban viselték magukon a korszakos zseni kézjegyeit.
Példaként, az olyan „oroszlánkörmök”, mint a C-dúr zongoraverseny bevezető
taktusainak lehengerlő méltósága, vagy a finálé – soha nem tapasztalt
dimenziókat bejáró, és ott látszat-szertelenséggel tobzódó – humora, rövid idő
elmúltával már általános stílusjegyekké váltak az életműben. A két szélső tételre
egyaránt jellemző, merész harmóniai–hangnemi „elkalandozások” pedig
egyenesen a jövő Beethovenjét előlegezték. Ám mindezeken túl a hagyományos
minták szerepe is meghatározó maradt a komponista számára ekkor még: szóban
forgó művének számos taktusára W. A. Mozart dallamvilága hatott.
A nyitótétel a kor gyakorlatának megfelelően három, a folyamatban
egymással kontraszt-viszonyban álló témát exponál: a már említett, szónokias-
patetikus gesztusú fő gondolatot, majd lágyan hullámzó lírai témát
(melléktémát), s végül indulószerű zárótémát (utóbbi típusa hagyományosnak
mondható az egykorú versenymű-irodalomban). Beethoven zenéjében kezdettől
fogva gyakoriak voltak a magyaros összetevők, így a fő- és melléktéma közötti
átvezetésbe jól hallhatóan beszűrődtek a verbunkosmuzsika mozgásformái,
annak vitalitása és játékossága.
Egészében véve tagadhatatlanul mozarti emlékű az Asz-dúr hangnemű
lassútétel, de a zenekar súlyos kérdésföltevései, drámai kontrasztjai egyaránt
már az érett, egyéni Beethovent jósolják meg. A Largo alaphangja mindemellett
a nyugodt, énekszerű líráé, s a zenei folyamat azt a klasszikus századvégi
tételtípust példázza, melyet jellege révén Csokonai Vitéz Mihály híres – és
szinte egykorú – versének kezdő felkiáltásával vonhatunk párhuzamba: „Áldott
Magánosság, jövel!” (A magány fogalma itt tartalmas egyedüllétet fed, mintegy
a költői önmagára találás feltételeként; a Csokonai által megénekelt gondolati
tartalomnak hű rokona Beethoven idilli, kitárulkozó vallomáslírája.)
Az ismét alaphangnembeli Finálé szonátarondó felépítésű,
A–B–A–C–A–B–A szerkezeti képlettel jelölhetően. Javarészt tánclüktetésű
muzsika, esetenként – amiről már szó esett – „titáni” humorral fűszerezve,
beleértve a rondótéma „alla turca” típusú átalakítását is. S az sem mellékes
ennek tükrében, hogy a „C” jelű, középső epizód ismét magyaros „hangtájakra”
visz.
A huszonéves Ludwig van Beethoven szerzeményét a még ugyancsak
húszas éveiben járó Szergej Rahmanyinov (1873–1943) lenyűgöző alkotása –
az életmű egyik legnagyszerűbb opusa – követi koncertünkön. Az 1900‒1901-
ben komponált II. (c-moll) zongoraverseny ajánlása a zeneszerző orvosának,
Nyikolaj Dahl pszichiáternek szól, akinek kezelése felszabadító erővel hatott
Rahmanyinov alkotó fantáziájára (miután, I. szimfóniájának kudarcát követően,
mély válságba esett az orosz muzsikus). A versenymű zenei nyelvezete a
komponistára oly jellemzően kifinomult és nemes, három tételét drámai erő ‒
olykor kirobbanó lendület ‒, éneklő líra és hamisítatlan rahmanyinovi
melankólia együttese uralja. Szakrális fényt kölcsönöz továbbá a kompozíciónak
mindjárt a zongora harangkongást idéző, nyitó akkordsora; számos későbbi
pillanat sajátja az emelkedettség és misztikum. A három tételfelirat:
I. Moderato;
II. Adagio sostenuto;
III. Allegro scherzando.
Döntően kétfajta zenei gondolatra épül a nyitótétel: a zongora említett
kezdőakkordjai készítik elő az orosz karakterű, szélesen és komor pátosszal
áradó főtémát, melynek tónusát azután vágyakozó, ám tömör foglalatú második
téma (melléktéma) vallomáslírája ellensúlyozza. Ez utóbbi rokona lesz az E-dúr
hangnemű lassútétel megragadó, elégikus alapgondolata, amely ‒ eltekintve a
középszakasz drámai kitöréseitől ‒ továbbfejlesztve mint szárnyaló
monológdallam kíséri végig az Adagio sostenuto háromrészes folyamatát. A
nyitótételhez hasonlóan kétfajta, ellentétes karakterű téma határozza meg a
robusztus finálé arculatát is: a ritmikus-táncos, mégis baljósan árnyteli főtéma
kontrasztjául himnikusan kitárulkozó – s a végső, euforikus mámort is
előkészítő ‒ lírai melódia szolgál. E tételhez fontos és természetes mintául
szolgált Rahmanyinov számára Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének
fináléja.
A II. zongoraverseny 1901. évi bemutatója végre meghozta a várt
zeneszerzői sikert. Rahmanyinov később még két zongoraversenyt komponált. A
mai este szólistája, Kovács Gergely, a 2021. évi Budapesti Liszt Ferenc
Nemzetközi Zongoraverseny díjazottja volt, aki 2018-ban előkelő helyezést ért
el a Budapesti Nemzetközi Chopin Zongoraversenyen is. Török Levente fiatal
karmester pályája Ausztriában és Németországban bontakozott ki az elmúlt
évtized során. Budapesten, a Művészetek Palotájában is föllép majd Zenekarunk
élén: január 22-én, a magyar kultúra napján.
Sziklavári Károly