„Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz” – hirdeti egy régi költemény. Vajon akad-e hangszer, amelyről többet és gazdagabban verseltek volna eleink, mint a civilizációnkat ősidők óta, meg-megújuló formában kísérő hárfáról? Épp lágy esti szellőként suhanó hárfafutamok (Maros Rudolf Szvitjéből) vezették be hajdan a Magyar Televízió „Vers mindenkinek” című sorozatát... Koncertünk szólistája, Bábel Klára, két versenyművet is megszólaltat finoman zengő hangszerén: egy barokk és egy posztromantikus XX. századi darabot – utóbbi az Amerikába emigrált Dohnányi Ernő nemes, kései zeneköltészetét képviseli.
Anton Bruckner a „kilencszimfóniás” szerzők egyike. Zenéje, emelkedett tónusával, s mintegy kilépve a hétköznapok rohanásából, másfajta időérzettel ajándékozza meg hallgatóját. E tiszta művészet két ihlető alappillére a szakrális élményvilág és az osztrák táj. Természetpoézis és vallásos tartalom ugyanakkor össze is mosódhat Bruckner zenéjében, ahogy azt IV. szimfóniája is példázza. Hajnalzenével indul a mű: a szerző magyarázó sorai szerint a városi toronyból alászálló kürtszó jelzi a nap kezdetét. Később a zenei folyamatba komponált madárdalt is hallhatunk, a középtételek pedig a vándorlás élményével – és így a nagy osztrák elődre, Franz Schubertre is visszautaló zenei pillanatokkal –, a vadászat hangjaival, majd a völgyben meghúzódó falu eszményített táncával ajándékoznak meg sok egyéb szépség mellett. A finálé befejezése pedig a végtelen felé nyit kaput: a fölzengő záróharmónia mintha magának az Univerzumnak a keringését s harmóniáját „képezné le” emberi füllel befogadható hangokká. Harmonia mundi. Így a hajnal első sugarait kezdőütemeiben hordozó mű búcsúzóul kozmikus fényárral: a Mindenség énekével köszön el hallgatóitól.
Az est dirigense, Kollár Imre – a Magyar Televízió 1989. évi karmesterversenyének közönségdíjasa –, rengeteg külföldi szereplése mellett a magyar hangversenyélet meghatározó személyisége, a debreceni Kodály Filharmonikusok vezető karmestere.