„Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz” – hirdeti egy régi költemény. Akad-e
vajon hangszer, melyről többet és gazdagabban verseltek volna eleink, mint a
civilizációnkat ősidők óta, meg-megújuló formában kísérő hárfáról? Épp lágy
esti szellőként suhanó hárfafutamok (Maros Rudolf Szvitjéből) vezették be
hajdan a Magyar Televízió „Vers mindenkinek” című sorozatát... Koncertünk
szólistája, Bábel Klára, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának művésze, egy
posztromantikus XX. századi opust szólaltat meg finoman zengő hangszerén: a
kijevi születésű, német és lengyel felmenőkkel rendelkező Reinhold Glière
(1875–1956) versenyművét. Az 1938-ból származó darab ajánlása Xénia Erdély
(1878–1971) hárfaművésznőnek szól, aki részt vett annak közreadásában is, és
akinek magyar származású ősei a XVIII. század folyamán költöztek Erdélyből
az Orosz Birodalomba. Az Esz-dúr alaphangnemű hárfaverseny három tétele
hagyományos, gyors–lassú–gyors elrendezésű füzért alkot. Kezdő felirataik:
I. Allegro moderato;
II. Tema con variazioni: Andante;
III. Allegro giocoso.
A mű hangvétele alapvetően lírai. Ciklusszerkezete nyugati mintájú, de a zenei
folyamaton erőteljesen érződik az orosz romantika hatása is: ilyen mindjárt a
széles felületen kibontakozó, szenvedélyesen daloló főtéma, amely kiváltképp
Rahmanyinov melódiáira emlékeztet. A klarinéton bemutatott, intimebb hangú
melléktéma különlegessége az 5/4-es ütemmutató (akárcsak Muszorgszkij Sétája
esetében, az Egy kiállítás képei kezdetén). Cesz-dúr a középtétel alaphangneme.
Puritán egyszerűségű, hárfán megszólaló témáját hat, színekben annál
gazdagabb variáció, végül coda követi. A tétel szinte idézetszerűen ható
motivikai kapcsolatban áll Brahms IV. szimfóniájának kezdetével: az
összefüggést a téma még csak rejtetten hordozza, majd a 4. és 5. variáció
egyértelműen fölerősíti. Az ismét alaphangnembeli és rondószerkezetű finálé
vissza-visszatérő, játékos kezdőtémája a Marseillaise-dallamcsaládhoz tartozik,
de íveiben és ritmikájában határozottan emlékeztet Händel ún. „Vidám kovács”-
variációinak témájára, sőt még konkrétabban egy kommunista induló
melódiaíveire is (Madrid védői, 1936). Általánosabb, népies gyökerű előképei
viszont föllelhetők a XIX. századi orosz szimfonizmusban (példaként
Csajkovszkij és Borogyin II. szimfóniáiban).
Anton Bruckner (1824‒1896) a „kilencszimfóniás” szerzők egyike. Zenéje,
emelkedett tónusával, s mintegy kilépve a hétköznapok rohanásából, másfajta
időérzettel ajándékozza meg hallgatóját. E tiszta művészet két ihlető alappillére
a szakrális élményvilág és az osztrák táj. Természetpoézis és vallásos tartalom
ugyanakkor össze is mosódhat Bruckner zenéjében, ahogy azt IV. szimfóniája is
példázza. Élénk Wagner-hatásokról vall továbbá a partitúra ‒ a mű egynémely
melódiafordulata szinte idézetnek tűnhet A nibelung gyűrűjéből ‒, de
félreismerhetetlenül ott érezzük az osztrák szimfonikus tradíció, főként Schubert
örökségének inspiratív hátterét is.
A komponálási folyamat igen hosszadalmas volt: 1874-ben kezdődött,
majd egyes tételek újraalkotását és további revíziós munkákat egyaránt magában
foglalóan, egészen 1888-ig elhúzódott. A négytételes, Esz-dúr hangnemű darab
a „romantikus” ragadványnevet viseli. Tételkezdő feliratai:
I. Bewegt, nicht zu schnell;
II. Andante quasi Allegretto;
III. Scherzo: Bewegt; Trio: Nicht zu schnell. Keinesfalls schleppend;
IV. Finale: Bewegt, doch nicht zu schnell.
A szerző leveleiből tudhatjuk meg, hogy a műnek határozott programja van.
Hajnalzenével indul a szonátaformájú nyitótétel: Bruckner magyarázó sorai
szerint a városi toronyból alászálló kürtszó jelzi a nap kezdetét. Minthogy ő
maga kiváló orgonista volt, zenekarkezelése nemritkán orgonaszerű
hangzásvilághoz vezetett el, ami a IV. szimfónia textúráján is erőteljesen
érezhető ‒ ideértve mindjárt a kibontakozó, majd kulmináló főtémát. Ennek
lecsengő hangzuhatagát könnyed-szellős melléktéma követi, delikát
bécsiességgel: csöppnyi, rejtett táncos lüktetéssel (s e lényegen nem változtat,
hogy maga a szerző madárdal-ihletésre figyelmeztetett annak dallama kapcsán).
A középső (témafeldolgozó) tételszakasz hol természettablóvá nyílik, hol pedig
extatikus fellángolások terepévé lesz, s így valóságos „Naphimnusszá”
szélesedik nem sokkal a visszatérést megelőzően.
C-mollban indul, majd moll foltokkal tarkított C-dúr végződést kap a
lassú tempójú II. tétel. Bruckner említett program-magyarázata az alábbi típusok
jelenlétére utalt a zenei folyamatban: dal, ima, szerenád. Egyértelműen schuberti
áthallású a tényleg dalszerű, vándorláskarakterű kezdőtéma, s jellemző, hogy
annak néma, borús egyhangúságára rögvest misztikusan fénylő válasz érkezik ‒
valahonnan a meghatározhatatlan magasból. A tétel magánylírájának uralkodó
tónusát időnként korálszerű taktusok emelkedettsége (= ima) oldja, ami a
befejezést megelőzően extatikus szárnyalássá fokozódik, előkészítve a végső
ütemek megbékélt derűjét.
Maga a szerző nevezte „vadász”-témának a III. (Scherzo) tétel
alapgondolatát. A visszatérő főrész B-dúr, míg a középrész (Trio) Gesz-dúr
hangnemű. S bár Bruckner programja szerint az utóbbi: vadászok lakomája az
erdőben a vadászat után, a zene félrehallhatatlanul népies alaptónusa másfajta
asszociációkat is megenged. Típusa szerint e stilizált Ländler-muzsika már
Schubert óta jó ismerős: a völgyben meghúzódó a falu „hangja” ez, a nyugalmas
létközösségé – az idilli természetesség állapotában.
Az ismét alaphangnembeli, nagyszabású finálé fő gondolatai az első két
tételre tekintenek vissza: a kezdőtéma a nagy ívű, nyitó kürtszólóra, a borongós
indulású melléktéma pedig a II. tétel vándormelódiájára (habár ez később
oldottabb tónusúvá lesz). Gigantikus viharait, már-már fenyegető
végzetszerűségét követően, zárásként valósággal kozmikus dimenziókba lép át a
tétel, s e befejezés a végtelen felé nyit kaput: a fölzengő Esz-dúr harmónia
mintha magának az Univerzumnak a keringését s harmóniáját „képezné le”
emberi füllel befogadható hangokká. Harmonia mundi. S így a hajnal első
sugarait kezdőütemeiben hordozó mű búcsúzóul kozmikus fényárral: a
Mindenség énekével köszön el.
Az est dirigense, Kollár Imre – a Magyar Televízió 1989. évi
karmesterversenyének közönségdíjasa –, rengeteg külföldi szereplése mellett a
magyar hangversenyélet meghatározó személyisége, a debreceni Kodály
Filharmonikusok vezető karmestere.
Sziklavári Károly