Liszt Ferenc (1811‒1886) tizenhárom szimfonikus költeménye közül a hármas
sorszámot viselő Les Préludes („Előjátékok”) vált legnépszerűbbé, mintegy
teljes spektrumát fölragyogtatva a pályacsúcsra érkezett géniusz zeneszerzői
világának. S jóllehet, a francia Alphonse de Lamartine-tól származó, Liszt által a
partitúrában közölt előszó gondolatisága mint a halál utáni léthez elvezető
előjátékokra tekint az élet fejezeteire, a Les Préludes valójában az Élet
költeménye. Bonyolult keletkezéstörténete az 1840-es évtized közepéig nyúlt
vissza, majd a végleges formát elsőként a weimari Udvari Színház közönsége
ismerhette meg, a komponista vezényletével (1854). Jellegzetesen liszti
elgondolás, hogy az egytételes, ám négyrészes szerkezet négy, ciklikusan
összetartozó, eltérő típusú tételszakaszt sűrít magában: így nyitva maradó
szonátaexpozíció, viharkarakterű folytatás, majd – az utóbbi dramaturgiai
feloldásaként – pasztorális, természetpoézisben gazdag, lírai tabló, végül
győzelmi hangú finálé követi egymást. Egyetlen, három hangból álló, s a mű
kezdetén megszólaló dallamképlet szolgál valamennyi későbbi téma alapjául
(habár e virtuóz zeneszerzői megoldás többé-kevésbé rejtett marad a hallgató
számára).
A Haláltánc címmel megírt, lenyűgöző variációsorozat keletkezése a
magyar mester ifjúkori, itáliai útjaihoz vezet vissza. Pisában, a Dóm közelében
látható az a középkori freskó – A Halál diadala: lásd füzetünk hátoldalát –,
amely magával ragadta Liszt fantáziáját. S a zene ihletője is a romantika által
újra felfedezett középkor öröksége volt: a Dies irae („A harag napja” [= utolsó
ítélet]) kezdetű egyházi dallam, amely oly sokakat kerített bűvöletébe Liszt előtt
és után is. Ám Haláltáncával ő alkotta meg az első olyan kompozíciót, amely
egészében véve erre a patinás melódiára épül. Azt is tudjuk, hogy fiatalon,
párizsi éveiben, egy éjszakán át improvizált a kísérteties dallamra (majd pedig
másik bérházban, új lakás után kellett néznie). Nem számítva e távoli előzményt,
a Haláltánc – mint versenymű jellegű zongora‒zenekari variációsorozat –
keletkezése nagyjából 1847‒62 közé tehető, de a különböző apparátusú verziók
érlelése bő negyedszázadot vett igénybe. Így még az alkotásai jó részét folyvást
újrafogalmazó Liszt életművében is kivételes gonddal megalkotott kompozíció
lett a Haláltánc. A témabemutatást hat, egyre növekvő terjedelmű változat, majd
záró coda követi. Önmagában elkápráztató az így feltárulkozó stiláris paletta
sokszínűsége: középkori dallamot, reneszánsz mintájú harmóniaszövetet,
barokkos korál-emlékképeket és fúgaszerkesztést, álmodozó romanticizmust, s
már-már a XX. századot előlegezően modern megoldásokat egyaránt ideértve.
Hatásában mindez egységes egészet alkot. Nyelvi modernsége folytán külön
kiemelésre érdemes a ‒ rögvest az utolsó ítéletet vizionáló ‒ műkezdet, melynek
egyes pillanataiban Liszt ütőhangszer-szerűen kezeli a zongorát, szinte a szó
bartóki értelmében.
Hangversenyünk második felét a finn Jean Sibelius (1865–1957) Valse
triste (Szomorú keringő) címadású lírai miniatűrje vezeti be. Melankolikus
alaptónusú, hamisítatlanul északi alkotás; ihletett dallamai meghittek és
nemesen egyszerűek. Első verziója még színműzene volt: Sibelius rokonának,
Arvid Järnefelt-nek a Kuolema (A Halál) című drámájához írt tételek egyikeként
keletkezett (1903), majd a következő évben szerzői revízión átmenve önállósult,
s gyarapította attól kezdve a komponista világhírnevét megalapozó művek sorát.
Liszt számos fiatal, feltörekvő komponista pályáját egyengette. Köztük
volt a norvég Edvard Grieg (1843–1907) is, aki midőn másodjára kereste föl a
Róma melletti ferences kolostorban lakó zeneszerző-„gurut” (1870), magával
vitte kiadatlan a-moll zongoraversenyének kéziratát. Liszt meg is szólaltatta az
új opust, igen elismerő nyilatkozatokkal megtoldva, sőt a mű egy bizonyos
pontjához érve így kiáltott föl: „micsoda eredeti skandináv hangzás”! Valóban:
Grieg egyik zeneszerzői érdeme volt, hogy elkészült zongoraversenye (1868) és
további opusai révén is hazai gyökerű elemekkel frissítette föl, tette gazdagabbá
az európai muzsika sokszázados hagyományait. A zongoraverseny közvetlen
műfaji mintái Schumann és Liszt alkotásai voltak. Tételei:
I. Allegro molto moderato; II. Adagio; III. Allegro moderato e marcato.
Rendkívül népszerű darab, témái – beleértve mindjárt a nyitótétel kezdetét és
főbb gondolatait – a romantikus zeneirodalom közismert melódiái közül valók.
A Desz-dúr Adagio elejének szinte chopini érzékenységű lírája később nagy,
himnikus kitárulkozásban kulminál. Közvetlenül kapcsolódik a lassútételhez a
finálé színpompás norvég táncfüzére, ihletett témabőségével, robusztus erejével,
befejezésének végső, dúr pátoszával.
A cseh születésű Jan Vojtek (*1995) magyar felmenőkkel is rendelkezik.
Még tízéves sem volt, amikor már nemzetközi zenei versenyeket nyert,
tanulmányait később Budapesten folytatta. Toshifumi Kanai, a Szolnoki
Szimfonikus Zenekar karmestere, nagy sikerrel mutatkozott be a miskolci
nyilvánosság előtt 2021 őszén.
Sziklavári Károly