Ludwig van Beethoven (1770–1827) Esz-dúr versenyműve (Op. 73) a
zeneszerző ötödik, egyben utolsó felnőttkori zongoraversenye (1809). Tételei:
I. Allegro;
II. Adagio un poco mosso;
III. Rondo. Allegro.
Szimfonikus igényű, nagy lélegzetű alkotás; szélső tételeit félreismerhetetlenül
az akkori jelen – a napóleoni idők atmoszférájának – egyfajta hangzó
„krónikájává” teszi azok nyílt heroizmusa. S e tónus és a grandiózus
tételszerkezetek révén egyaránt a III. – ugyancsak Esz-dúr hangnemű, „Eroica”
– szimfónia utóda lett a darab az életműben. A középső, igéző lassú viszont a
zenetörténet himnikus éjszaka-vallomásainak egyike: a magányos lélek
emelkedett-önfeledt kitárulkozása a derű óráiban, távol a világ zajától.
Sem a nyitó Allegro, sem a többi tétel nem tartalmaz hagyományos
szerepű, tételvégi kadenciákat, ellenben maga a teljes folyamat bővelkedik
kadencia jellegű szakaszokban. Ilyet hallunk mindjárt a mű kezdetén, méghozzá
rögvest az ünnepi mámor, a győzelem fölfénylő tónusán, titáni erővel
kirobbanva, s előlegezve a főtéma pompás indulózenéjének karakterét. A
második, lírai téma először varázslatos poézissel társuló, s a zongora felső
regisztereiben különös miszticizmussal csengő moll hangjában verbunkos-hatást
sejthetünk. Ám az ábrándozó-nosztalgikus tónus hirtelen gyökeres változáson
megy át: egyszer csak a tétel eredendő jellegének megfelelő harcias-heroikus
arculatot ölt ugyanaz a zenei anyag.
A ritka hangnemben (H-dúr) megírt lassútétel kezdetén meghitt
vonulásban – s mintegy a „végtelen” felől közeledve, mind emberibb
„gesztusokkal” – bontakozik ki Beethoven egyik legmegragadóbb s
legszárnyalóbb lírai dallama. Titokzatos mélységeivel, szinte már romantikusan
panteisztikus hangjával indítja útjára az Adagio un poco mosso egységes, nagy
belső kontrasztok nélküli folyamatát. Majd a záróütemek közvetlen
kapcsolódással – zenei anyagukban egyfajta szellemes, lépésenkénti
„tapogatózásként” – vezetnek át a záró Allegro robusztus életerejű
kezdőtémájához. E táncos elemekben gazdag rondófinálé vitalitása több
szempontból már a VII. szimfónia lüktető mámorának előképe.
A zongoraszólam rendkívül újszerű, jellegében pedig igen összetett: „telt
fogású, tömören zengő akkordok és dúsan áradó, fénylő passzázsok, a kifejezés
eddig soha nem tapasztalt széles skálája a kérleléstől a mennydörgésig, a színek
páratlan gazdagsága jellemzi […], ugyanakkor a zongorázó magatartás
megannyi változata is, a rögtönzésszerű ábrándozástól a logikus ellenpont-
játékig, az emberiséghez intézett szózattól az áhítatos magány énekéig” – írja
összefoglalóan a művet ismertető Pándi Marianne. Hallásának elvesztése miatt
maga a zeneszerző már nem mutathatta be saját szólójával az Esz-dúr
zongoraversenyt: a premierre Lipcsében került sor, 1811. november 28-án;
Friedrich Schneider játszott zongorán, vezényelt Johann Philipp Christian
Schulz.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) b-moll zongoraversenye (1874–75) a
szerző legnépszerűbb alkotásainak egyike: témái a XIX. század világszerte
dúdolt-fütyült dallamai közé tartoznak. A tételek:
I. Allegro non troppo e molto maestoso – Allegro con spirito;
II. Andantino semplice – Prestissimo – Tempo I;
III. Allegro con fuoco.
Érzelmi skálája – csakúgy, mint a komponista számos más darabjáé – rendkívül
széles, a formálásmód pedig jelentős részben fantáziaszerű és szabad, s olykor
mindez a műfaji hagyományok bevett sémáinak mellőzésével járt. Szokatlan
például a nyitótétel többfajta megoldása is: a főtéma – eltekintve az előlegező
szerepű kezdőütemektől – Desz-dúrban, a párhuzamos hangnemben szólal meg
a várt b-moll helyett, később pedig már nem halljuk újból a tétel második
felében, a szerkezeti visszatérés során. (A rendkívüli terjedelmű tétel anyagát
túlnyomórészt más témákból alakította ki a szerző, hagyományos értelemben
voltaképp nem is beszélhetünk visszatérésről.) Ám a témagazdagság és a mű
grandiózus dimenziói együttesen mintegy szükségtelenné tették a komponista
számára azt, hogy minden szempontból hagyományhű maradjon, s az eredmény
így a műfajhatárok kitágítása lett a kifejezés intenzitása érdekében, sajátos
közeledésként a zenekari muzsika újszerű formái (szimfonikus költemény,
szimfonikus fantázia stb.) felé.
A középtétel felépítése nagy vonalakban nézve szimmetriaelvű: orosz
románcon alapuló, megragadóan ihletett lírai szakasz keretezi benne a túlfűtött-
zaklatott tónusú, capriccio karakterű – de keringő-jegyeket is anyagában
hordozó – középrészt, melynek zenéjét egy – szövegében a mámort dicsérő –
francia chanson nyomán írta meg a zeneszerző. Hatásában e párosítás mint
időtlen-fénylő tisztaság (természetes lét) és tiszavirág éltű hedonizmus
(civilizáció: röpke, múló örömök) érzetének kontrasztáló kettőssége jelentkezik.
A rövid és dinamikus zárótételt népi tánckarakterű, hamisítatlanul duhaj, ukrán
eredetű téma nyitja meg, mellyel egy – típusában olyannyira Csajkovszkijra
jellemző – szélesen szárnyaló második téma képez kontrasztot (utóbbi azután
már-már „világot átkaroló” himnikus énekké szélesedik a darab végét
megelőzően). A művet bárminemű arra utaló felirat nélkül is latens –
jellegzetesen romantikus – alkotói „program” hatja át: az I. tétel individuális
szélsőségei – szenvedélyvilága, roppant érzelmi viharai, megváltásra áhítozó,
kitörő vágyakozásai s vissza-visszatérő, fájdalmas lírai önvallomásai –, majd a
középtétel természetkeresése, éjszaka-poézise s ugyanott a mámor hiábavaló
hajszolásának tanulsága után, a finale: rátalálás a valódi kollektív hangra;
feloldódás a népiben, a közösségi táncforgatag eszményített mámorában.
A látványosan virtuóz zongoraszólamot, amelynek nehézségei
közismertek, eredetileg Nyikolaj Rubinsteinnek szánta a zeneszerző. Rubinstein
azonban olyan fokú nemtetszésének adott hangot, méghozzá a teljes darabbal
kapcsolatosan, hogy az ajánlás végül is a német Hans von Bülow – Liszt Ferenc
egyik legjelesebb tanítványa – számára készült el, aki az ősbemutató szólistája is
lett (Boston, 1875). Csajkovszkij később revideálta művét, s még két további
zongoraversenyt (G-dúr és Esz-dúr), valamint egy zenekar-kíséretes
koncertfantáziát is komponált, ám az utóbbiak ritkán kerülnek előadásra.
Fülei Balázs Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Egyetem tanára, különleges bravúrra vállalkozik a két versenymű
tolmácsolásával egyazon estén.
Sziklavári Károly