Ludwig van Beethoven (1770–1827) III. Leonóra-nyitánya a zeneszerző
egyetlen operája, a Fidelio második, 1806-ban bemutatott változatához készült,
a II. Leonóra-nyitány revideált verziójaként. (Az opera végleges alakjának 1814.
évi színrevitelekor a Fidelio-nyitány hangzott fel, melyet ma is ezzel a címmel
játszanak. Beethoven összesen négyféle nyitányt írt operájához.) A III. Leonóra-
nyitány alaphangneme C-dúr. Szerkezete szonátaformájú, lassú bevezetéssel
ellátva (Adagio – Allegro); zenei anyagában és felépítésében az operai
karakterek és a színpadi dramaturgia lényegének sűrítménye-kivonata (mellyel
hagyományt teremtett a zeneszerző), a rabság megpróbáltatásai után a szabadság
végső diadalát hirdetve. A tétel középrészében a színfalak mögötti trombita is
megszólal, magával hozva a megszabadulás ígéretét.
Változatok egy Haydn-témára címmel Johannes Brahms (1833–1897) kétféle
apparátusú alkotása hallható a koncerttermekben: Op. 56/a jelzéssel a zenekari,
Op. 56/b megjelöléssel a kétzongorás verzió. Mindkettő 1873-ban keletkezett.
Maga a téma egy fúvóskorál (felirata: Chorale St. Antoni), melynek kapcsán
Joseph Haydn sem tekinthető szerzőnek, csupán feldolgozónak. Brahms kilenc
variációt komponált a markáns profilú melódia nyomán. Hangnemeik kezdetben
(1–4. változat) következetesen váltogatják a dúr és moll alapszínezetet (B-dúr /
b-moll), a későbbiek közül viszont már csak a nyolcadik variáció fogant
mollban. Az ötödik változat játékosan izgatott scherzo; nemesen hősies
(„lovagi”), majd harciasba átforduló tónusa révén külön kiemelést érdemel a
hatodik; a hetedik finomszövésű, barokk emlékképeket ébresztő siciliano-
muzsika. Szintén barokk mintákra hivatkozik a Finale feliratú kilencedik
változat, amely basszusvariáció (passacaglia); a kompozíciót végül a korál
megdicsőült hangú visszaidézése zárja le.
A mű ősbemutatója a Bécsi Filharmonikus Zenekar közreműködésével és
Brahms vezényletével zajlott le Bécsben, 1873. november 2-án.
Ludwig van Beethoven 1811‒12 folyamán keletkezett, A-dúr hangnemű VII.
szimfóniája nevezetes opus. Az elemző Bartha Dénes lényeglátó összegzése
szerint „fontos határkő” a szimfónia történetében: „olyan hangot üt meg,
melynek eddig sem Beethovennél, sem más szerzőnél nem akadt példája. […]
Szilajabb hangú, tüzesebb szenvedélyű, felrázóbb erejű” a komponista megelőző
darabjainál: „a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte
konfliktusmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit messze felülmúló,
merész zenébe-öntése. […] Éltetőereje a ritmus”. A mű egésze pedig a tánc
apoteózisának is mondható, ahogyan már Richard Wagner jellemezte. Titáni
hangját ógörög eszményképek hevítették át, részint Beethoven saját
olvasmányai révén. Kollektív jegyeivel viszont leginkább a felszabadulás, a
győzelem himnuszaként hatott a kortársak számára a napóleoni háborúk
végének időszakában.
Tételei:
I. Poco sostenuto – Vivace;
II. Allegretto;
III. Presto;
IV. Allegro con brio.
A nyitótétel élén álló, 62 ütemnyi lassú bevezetés (Poco sostenuto) Beethoven
valamennyi szimfónia-bevezetésénél terjedelmesebb. Már negyedik ütemének
oboamotívuma rejtetten előlegezi azt a daktilus-ritmusképletet, amely
olyannyira lényeges lesz a teljes mű folyamatában. Végletes kontrasztok kísérik
már eleve a bevezetést, majd még fokozottabban a gyors (Vivace) tételszakaszt,
utóbbi esetében a már-már rusztikus asszociációkat is kiváltani tudó könnyedség
és a harciasan kemény tónus ellentéteit egyaránt ideértve. Kirívó merészség
jellemzi a tétel dinamikai megoldásait és harmóniavilágát.
Külön ékessége a darabnak az Allegretto feliratú, a-moll kerethangnemű ‒ s a
lassútétel szerepét betöltő ‒ II. tétel. Visszatéréses szerkezet, melynek
kezdőtémája egyike Beethoven legnépszerűbb és legmegragadóbb zenei
gondolatainak. Mélysége, tágassága és titokzatossága ellenállhatatlanná teszi;
ennek lényegét érzékeltetve Hamvas Béla vonatkozó zenefilozófiai esszéjében
az „elíziumi tücskök örökkévaló, lassú, csendes” zenéjéről írt, amely „örök idő
óta szól, túl minden szenvedélyen”, s „a tiszta lét muzsikája”.
Folytatásul a féktelen tobzódás lendületével köszönt be a harmadik (Presto
feliratú, szerkezetileg scherzo-szerepet betöltő) tétel. F-dúr kezdete után
rövidesen A-dúrba modulál („fényeffektus”). A középső tételszakasz hangneme
D-dúr; nyugodt és áhítatos karaktere később himnikussá módosul. Két ízben is
hallható a Presto főrész anyaga által övezve, sőt még harmadjára is útjára
indulna: ám ez utóbbi végül már csupán „titáni” tréfává lesz, s a tételt hallatlanul
szellemes taktusokkal zárja le a komponista.
Egyetlen hatalmas bacchanáliaként hat a szonátaszerkezetű, s ismét A-dúr
hangnemű finálé (Allegro con brio). „Nemzetközi“ tánckavalkádjában a magyar
verbunkos hangjára is ráismerhetünk.
A mű bemutatója 1813. december 8-án zajlott le Bécsben, a „Csataszimfónia“
(Wellington győzelme) társaságában, Beethoven vezényletével.
Szabó Sipos Máté karmester és kóruskarnagy a magyar hangversenyélet
különlegesen sokoldalú személyisége, Zenekarunk rendszeresen visszatérő
vendége.
Sziklavári Károly