Szezonbérlet 1.

Szezonbérlet 1.

Műsor: 
Ludwig van Beethoven: I. (C-dúr) szimfónia, Op. 21
Wolfgang Amadeus Mozart: Requiem (K. 626)
Vezényel: 
Közreműködők: 
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Szemere Zita - szoprán
Schöck Atala - alt
Horváth István - tenor
Palerdi András - basszus

Kezdet és vég kerül egymással szembe a Szezonbérlet nyitó hangversenyének programjában: legelső darabja a szimfónia műfaját soha nem sejtett dimenziójúvá tágító kompozíciók egyéni sorának, majd torzó voltában is lezárt végpontja a zenetörténet egyik leggazdagabb, legcsodálatraméltóbb életművének. Előbbi: Ludwig van Beethoven alig 30 évesen írt, önálló magvetése a szimfónia műfajában; utóbbi pedig Wolfgang Amadeus Mozart Requiemje, melyből valóságos zenetörténeti rémdrámát kreáltak keletkezési körülményei (amennyiben a művet övező legendákra gondolunk, vagy az olyan filmes feldolgozásra utalunk, mint Milos Forman világsikerű Amadeusa). A d-moll Requiem (1791) befejezésében végül is a Mozart-tanítvány Franz Xaver Süßmayr-é lett a fő szerep. S habár az azóta eltelt, bő két évszázad leforgása alatt számos újabb verziót vetettek papírra zeneszerzői vagy muzikológusi tollak, máig leginkább a Süßmayr-féle partitúra kerül nyilvános előadásra (mint az októberi, miskolci hangversenyen is). Ütemszám tekintetében tisztáz(hat)atlan ugyan, hogy a zene mekkora része is származhatott ténylegesen Mozarttól, a tételek-tételrészek többségén mégis elvitathatatlanul átsüt a lényeg: a komponista páratlan zsenije.

Kirobbanó, friss energiák; mindennemű hagyományhűség mellett a kísérletezés heroikus merészsége és öröme jellemzik együtt, egyéni névjegyként a fiatal ‒ s Mozarthoz hasonlóan Bécsben letelepedett ‒ Beethoven I. szimfóniáját. Két század határán keletkezett a mű, s bár még nincsenek meg benne a pár évvel későbbi folytatás, a II. szimfónia gyökeres újításai, az oroszlánkörmök mégis lépten-nyomon megmutatkoznak az ötletek bőségében és tartalmi súlyában. Példaként: hiába is tekint vissza a második tétel táncos kezdőtémája még a rokokó finomkodó világára, később „mind szélesebbre tárulnak a beethoveni szabad természetbe nyíló ablakok; mind bensőségesebb, őszintébb, romantikusabb hangulatok” vetülnek elénk (a magyar Beethoven-szakértő Bartha Dénes poétikus szavaival). Teljességgel egyéni, jövőbe mutató a Menüett „gőzgép”-lendülete; sziporkázó tréfa módján indul a finálé, s a humor különböző formái végig is kísérik a tételt.