Szezonbérlet 5.

Szezonbérlet 5.

Műsor: 
Paul Dukas: A bűvészinas
Hector Berlioz: Nyári éjszakák, Op. 7
Claude Debussy: Bergamasque szvit
Maurice Ravel: Bolero
Közreműködők: 
Pasztircsák Polina - ének

A koraromantikus ifjú ‒ lobogó hajú, lánglelkű ‒ Berlioz alakja nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a zeneszerzők, időtől és tértől függetlenül, mint megközelíthetetlen különcök ‒ s így általában ugyanoly extrém küllemű lények ‒ kerüljenek be a köztudatba. Ezúttal viszont nem a francia muzsikus excentrikus ‒ vagy forradalmi hév és pátosz jegyében született ‒ opusainak egyike hangzik föl a hangversenyen. Egy szolid tónusú, már valamelyest későbbi alkotása kerül előadásra, amely mégis döntő újszerűség hordozója lett a maga idején: a zenetörténet első zenekari dalciklusának tekinthetjük (befejezés: 1856). A Nyári esték poétikus címadása már önmagában sokat sejtet: a hat dal belső világának összekötője a természet. Berlioz életútját és életművét egyébként is végigkísérte a természet és ember kérdésköre, s benne az előbbi oly gyakran hozott feloldódást, varázslatot: gyógyírt a fájdalomra. De a természet fogalmába a természetesség is beletartozik: a vidék, a falu csöndjével, idilljével. Népies egyszerűség, természetihletés – madárdal, majd tengermoraj ‒, nosztalgia és a múlt, éjszakai monológok, siratók és szerelmi ábrándok megragadó képsora a Nyári esték ciklusa, olykor az álomszerű összemosódás határán járva. A dalokat tolmácsoló fiatal szoprán, Pasztircsák Polina, Európa operaszínpadainak és hangversenytermeinek ünnepelt vendége.

Paul Dukas is még a romantika szellemi neveltje, s hagyományainak töretlen továbbvivője volt a francia est szerzői közül. Egyetlen műve vált állandó koncertdarabbá: A bűvészinas címmel és „Scherzo egy Goethe-ballada nyomán” megjelöléssel ellátott zenekari tétel (1897). Színes, szellemes muzsika, fantasztikus hangszerelési bravúrokkal ‒ ki ne ismerné az először fagotton, humoros-esetlen botladozással megszólaló alaptémát? Programzene ez a javából, melynek lefolyása Goethe versének megmosolyogtató történéseit követi. Lépésről lépésre növekvő lendülete, a fokozás elve szerinti dramaturgiai koncepciója, Maurice Ravel – a hangverseny ellenpólusaként fölcsendülő ‒ Bolerójának (1928) távoli ősévé teszi. S nem marad ki a francia műsorból Claude Debussy századfordulós hangköltészete sem, holdfényével és sejtelmes-pasztell tónusaival.