Tűzvarázs bérlet V.

Tűzvarázs bérlet V.

Műsor: 
Dvořák: Karnevál – nyitány Op. 92
Oscar Navarro: Clarinet concerto No. 2
Dvořák: VIII. szimfónia Op. 88
Vezényel: 
Közreműködők: 
Czimer Sándor - klarinét

A tavaszváró, felszabadult hangú estet Antonín Dvořák (1841‒1904) közkedvelt nyitánya, a Karnevál vezeti be. A romantikus cseh komponista három összetartozó ‒ ciklust alkotó ‒ hangverseny-nyitányt írt meg 1891–92 folyamán, ekképp kommentálva szerzeményeinek tartalmi világát: Természet, Élet, Szerelem. E művek címei: A természetben (Op. 91), Karnevál (Op. 92) és Othello (Op. 93). Tarka forgatagával a Karnevál képviseli az életet a ‒ hangverseny-nyitány műfajkeretei között szokatlannak számító ‒ triptichon zeneköltői programjában. A Karnevál zenéje ugyanakkor visszatekint az első társdarabra is: széles, lírai természettablót rejt a középső tételszakasz, melynek anyaga részint A természetben című nyitányból származik. Triptichonját maga a szerző dirigálta el a bemutatón: 1892. évi prágai búcsúhangversenyén, Amerikába való távozását megelőzően.

 

Az igazán könnyed tónust az 1981-es születésű Óscar Navarro II. klarinétversenye (2011‒12) képviseli a műsorban. A spanyol szerző egyike korunk népszerű filmzene-komponistáinak, s a Miskolcon minden bizonnyal magyarországi bemutatóként fölcsendülő alkotása szellemes meglepetésekkel tarkított, elegáns vonalvezetésű darab. Egybekomponált, háromrészes szerkezet, melyben a hagyományos kontrasztelv érvényesül. Az első rész is kétfelé oszlik: benne a kezdet „ébredés-”zenéjét csakhamar flamenco hatást tükröző, táncos folytatás váltja föl. A komponista bőségesen kihasználja a klarinétjáték technikai lehetőségeit – főként a virtuóz táncfináléban ‒, míg a hangszer kezelésmódja időnként az emberi hang jellegéhez közelít, leginkább a lassú középrész folyamata során. Navarro színpompás hangszerelésű versenyművének szólista-tolmácsolója Czimer Sándor, a Miskolci Szimfonikusok klarinét szólamvezetője lesz a mai estén.

 

Antonín Dvořák egyike volt a zenetörténet „kilencszimfóniás” szerzőinek. Impozáns sorozatának legnépszerűbb darabja az utolsó – már az amerikai években keletkezett ‒ alkotás, de 1889-ben komponált VIII. (G-dúr) szimfónia (Op. 88) is gyakran csendül föl a magyar hangversenytermekben. Tételei:

 

I. Allegro con brio;

II. Adagio;

III. Allegretto grazioso – [Trio] – Allegretto grazioso – Coda. Molto vivace;

IV. Allegro ma non troppo.

 

Elbűvölő természetpoézissel, helyenként tavaszias eufóriával ragadja meg, deríti felhőtlen jókedvre hallgatóját a mű. De folyamata – a VII. szimfónia hangjának is részbeni, közvetlen örököseként – nem nélkülözi a drámai összetevőket sem.  Sötét és fénylő tónusok szinte schuberti intenzitású (és vélhetően, valamelyest: mintájú) kettőssége kíséri végig a kompozíciót, rendre minore–maggiore (azonos alaphangú moll–dúr) hangnemi kivilágosodásokat magával hozva. Így mindjárt az indulás hamisítatlan szláv melankóliája (g-mollban) szinte álomszerű folytatást nyer az éteri tisztaságú, ujjongó-örvendező főtémába oldódva, melyet a fuvola szólaltat meg játszi könnyedséggel, G-dúrban. (Utóbbit később a teljes zenekar megismétli, immár fortissimo hangerővel). Tobzódó melódiabőség jellemzi a főtéma-csoport egészét, majd a fafúvós-melléktéma hangjában és motivikájában visszatér némelyest a kezdet melankóliájához. A tételexpozíció energikus zárótémája után nagyszabású továbbfejlesztés, majd rövidített visszatérés következik diadalmas codával.

C-moll a lassútétel (Adagio) alaphangneme, C-dúr végkicsengéssel. Bevezető ütemeinek záró vonósfigurációi még olyan komorak, hogy nyomukban talán Beethoven Eroica-szimfóniájának gyászinduló-témája sem okozna folytatásként meglepetést, ‒ ám az I. tétel ecsetelt főtéma-születéséhez hasonlóan, minden előzmény nélkül, egy gesztusszerűen rövid, jubiláló frázis emelkedik ki végül ismét a fuvolán. Személyes hangú párbeszéd veszi kezdetét a klarinét – szinte brahmsian borongós-mélabús – anyaga és az örvendező fuvola-motívumok között. Gyászinduló-karakterű, epizodikus visszasötétülés után, újbóli fény-meglepetésként, immár teljes szélességében bontakozik ki az iménti fuvolamelódia: a végeredmény egy olyan dvořáki „vándorlás”-dallam lesz, melynek kapcsán Schubert hasonló típusú témáira is asszociálhatunk (joggal emlegeti az elemzés az ún. „nagyC-dúr szimfónia vélhető hatását a cseh szerző VIII. szimfóniájára nézve). E téma nem sokkal később „világot ölelő” himnikus-patetikus felkiáltásban kulminál, majd a tétel második fele az eddigi anyagokból épül fel, melyben egyfajta jellegzetesen későromantikus, múltba tekintő hősi hang uralkodik el (nem csekély brahmsi áthallással és smetanai előzménnyel annak típusát illetően).

Leírhatatlan a g-moll Scherzo finom, melankolikus bája, részint kromatikusan alászálló témaszakaszai révén. A középrész (Trio) szláv népi táncra emlékeztető témájával ismét a G-dúr eszményi síkjára emeli az érzelmi tónust; az annak anyagából szőtt, tételzáró Coda pedig immár ujjongó karakterű – s a korábbi jubiláló anyagok eredendő individualitása után félreismerhetetlenül kollektív erejű – pillanatokat hoz magával. Ezt a hangvételt folytatja a finálé kitörő kezdőfanfárja, ‒ de az életörömtől majd’ kicsattanó tétel egésze is. Beethoven már említett Eroica-szimfóniájának befejezéséhez hasonlóan (sőt: sejthetően annak mintájára, mint azt a hangzó folyamat számos pontján érzékelhetjük) variációs nagyformájú fináléval zárul Dvořák méltán népszerű alkotása.