(Áthozat)
Programunkat francia szerzők alkotásaiból válogattuk, a kései romantika és Maurice Ravel századfordulós művészetének találkozása jegyében. Az összeállítást spanyolos stílusú művek foglalják keretbe.
Jules Massenet (1842–1912) főként operakomponistaként szerzett hírnevet. Cid című (franciául: Le Cid) négyfelvonásos alkotása 1885-ben került Párizs közönsége elé. Louis Pierre Corneille azonos címet viselő színdarabja nyomán készült a szövegkönyv, melynek cselekménye a középkori Spanyolországba visz. Habár a teljes opera ritkán hangzik föl ma már, a II. felvonásban helyet kapott balettzene hangversenyek műsorszámaként önállósult. A tételfeliratok többsége spanyol régiókra, így azok táncaira utal. Sorrendben: Castillane, Andalouse, Aragonaise, Aubade, Catalane, Madrilène, Navarraise.
Massenet vérbő balettmuzsikáját Maurice Ravel (1875–1937) éteri lírában pompázó Seherezádé-dalciklusa követi hangversenyünkön. Az ifjú Ravel előbb még operát tervezett Seherezádé címmel az 1890-es évek végén, ám abból végül csupán a nyitány készült el, amelyet be is mutattak (1899). 1903-ban, azonos címmel komponált dalciklusa mély vonzódást árult el a mesés Kelet iránt, amelyet gyermekkora óta érzett a szerző – ahogy ő maga nyilatkozott erről a későbbiekben. Három dalból áll a mű, Ázsia, A varázsfuvola és A közönyös címekkel. Tristan Klingsor (születési nevén: Léon Leclère, 1874–1966), francia költő, zenész, festő és kritikus volt a versek írója. Ravel baráti köréhez tartozott ő is – hasonlóan extravagáns, további fiatal művészekkel együtt –, éjszakai életet élő, bohém csapatuk „Apacsok”-nak nevezte magát. A Seherezádé-dalok hangszerelése Ravelre jellemző, míves mestermunka, ezer színben játszó textúrával. S ahogy egy kései elemző megfogalmazta, terjedelme és dimenziói – a zenekar kezelésmódja – révén akár vokális szólamot tartalmazó szimfonikus költeménynek is nevezhetnénk az Ázsia feliratú kezdődalt. Szenvedélyes hangú tétel, melynek szerkezete hűen követi a költemény felépítését. A varázsfuvola már intimebb lírája kapcsán kézenfekvő a párhuzam Claude Debussy Egy faun délutánjának fuvolaszólójával: mindkét zeneszerző nagyra becsülte a másikat, és kölcsönösen hatottak is egymásra (Ravel például spanyolos művei révén az idősebb pályatársra). A misztikus hangú záródal szövege egy hölgy vágyakozását mutatja be egy ismeretlen ifjú iránt. A Seherezádé-dalok 1904-ben, Párizsban hangzottak föl első ízben nyilvánosan.
A száz esztendeje elhunyt Camille Saint-Saëns (1835‒1921) legismertebb szimfonikus költeménye a Haláltánc (1874), előadásához hegedűszólista is szükséges. Ám akik olyasfajta szigorú komolyságot várnának e darabtól, mint amilyen Liszt Ferenc azonos című alkotását is áthatja, félreértik a francia szerző szándékát: a kompozíció jó néhány pillanata az ő sajátos humorának megnyilvánulása. (Jellemző, hogy megírva később Az állatok farsangját, épp ebből a művéből idézve parodizálta benne önmagát.) Honfitársa, Henri Cazalis (1840‒1909) egyik költeménye ihlette a Haláltáncot. Tizenkettőt üt az óra… Az éjfél rémisztő csöndjében kezébe fogja hegedűjét a Halál – elhangolt instrumentumának üres húrjain a középkor felfogása szerinti, hátborzongató diabolus in musicát (az ördög hangközét, a tritonust) is megszólaltatva ‒, s játékával táncba invitálja a sírokból előbúvó fehér csontvázakat… Hol lágyabb, hol szilajabb walzert lejt a kísértethad ‒ melyben xilofon érzékelteti a csontvázak zörgését ‒, s energikus fugato vezet el a középkori Dies irae (Harag napja [= az utolsó ítélet]) dallam dúr hangzásúvá és keringőlejtésűvé átgyúrt fölidézéséhez. Sziporkázóan egyéni ötlet! Csupán egyetlen alkalommal – a befejezést röviddel megelőzve ‒ törik meg a keringőkavalkád lendülete: midőn ‒ ahogy a mi János vitézünkben is ‒ a kísértet hirtelen mind eltűnik a kakasszóra… (Oboán hallhatjuk a motívumot.)
Ravel édesanyja baszk származású volt, a komponista így mintegy már az anyatejjel, egész életművére kihatóan szívta magába az Ibériai-félsziget zenei hatását. Mondták róla, hogy spanyolos művei spanyolosabbak lettek, mint amilyeneket maguk a spanyolok írtak. 1907–8 folyamán keletkezett a ma fölhangzó, négyrészes Spanyol rapszódia. Tételfeliratai:
I. Prélude a la nuit (Előjáték az éjszakához);
II. Malagueña;
III. Habanera;
IV. Feria (Ünnep).
Bravúros hangszerelésével álmai Spanyolországát festette meg Ravel – ahogy azt egyik méltatója megfogalmazta. A négy tétel folyamatában a kezdő éjszakaköltészet sejtelmes varázsát előbb a flamenco tánc szelídítetlen mámora, később a Habanera lágy vonalvezetése váltja föl, s végül mindez a záróünnep bacchanáliájába torkollik. Jellegzetes példája annak a mű, hogy Ravel milyen csekély számú eszköz révén teremtett káprázatos poézist.
Egyetlen, négy hangból álló, folytonosan ismétlődő (ostinato) képletre épül a kezdőtétel nagy része (ez alól a fafúvósok kadenciái képeznek kivételt). Az uralkodó, fojtott tónusok az esti bágyadtság érzetét teremtik meg. Visszaidézi azután az ismétlődő alapképletet a Malagueña és Feria tétel is. A scherzo jellegű, élénk táncot fölidéző Malagueñát megismételtette az ősbemutató párizsi közönsége (1908). A dinamika nem lépte át a középerősség (mezzoforte) határát a nyitó Éjszaka-előjáték taktusaiban, most azonban fölerősödik; később a markáns színvilág éles ellentétet képez az angolkürt lágy és szomorkás hangjával a tételvégen. Ravel 1895-ből származó – azonos címet viselő – kétzongorás darabjának zenekari átirata a Habanera. Majd a reggel fényeivel beköszönő, záró Feria több motívumot is kölcsönöz a jotától, a népszerű aragóniai tánctól. Bár szerkezete alapvetően háromrészes, felépítésében az extázisba hajló raveli tételtípust követi – akárcsak a Szonatina, a La valse, a Bolero vagy a Daphnis és Chloé záróképének zenei dramaturgiája.
Hangversenyünk vendégszólistája Bódi Zsófia budapesti operaénekes (lírai szoprán), karmestere a párizsi Quentin Hindley, aki a Miskolci Szimfonikus Zenekar évekkel ezelőtti, ottani Mozart-estjének (Champs-Élysées Színház) dirigense volt.