Jelenlegi hely

Simonova-Balogh Jaroszlava

Szólamvezető
Született: 
1972.04.01
Szólam: 
Cselló
Kedvenc színed: 
világos orgonalila
Kedvenc ételed: 
amely a szabadban, jó társaságban készül
Kedvenc könyved: 
a Költők: Anna Achmatova, Marina Cvetejeva, Pilinszky János.
Hangszer márkája, típusa: 
mester.
Rólam: 

 

Mesélj kicsit magadról, kérlek! Miért választottad a zenész szakmát? Hogyan lettél muzsikus? Milyen út vezetett a zenekari tagsághoz?

Azt, hogy zenész lettem, az első cselló tanáromnak köszönhetem. Sok zenét hallgattunk együtt és mindig megosztotta velem az érzéseit. Például ,hogy milyen hatással van rá egy-egy hangnem váltás, vagy a hosszú, kitartott hang végén hogyan nyílik ki a virág, a kedvencem, hogy a könnyek „felhullnak” az Istenhez! Megmutatta, hogy a zene nem a hangszer sajátosságából indul, hanem szívből, az ember szívéből. Először az Ő érzéseit szerettem meg, az Ő költői világmeglátását, később már a zenébe szerettem bele, amíg egyszer csak rájöttem, hogy ez a varázs örökre szól. Szerintem a forgatókönyv évszázadok óta semmit sem változott: elképzelés, munka, sikerek, kudarcok, összeszorított foggal új utak keresése, önfegyelem, alázat, kitartó szeretet, újabb sikerek és újabb kudarcok, elkeseredés, talpra állás... Lehet, hogy művész kollégáim még több jelzővel tudnák kiegészíteni ezt a kört, csak hogy ez egy kör, vagyis végtelen, de ennél szebbet nem tudok elképzelni magam számára. Sok szépet hallottam a Miskolci Szimfonikus Zenekarról a jelenlegi kollégáimtól, amikor máshol zenéltünk együtt. Meghatározó volt az is, hogy Gál Tamás Miskolcon vezényel. Évek során számtalan alkalommal dolgoztunk együtt, és ezek mindig emlékezetes pillanatok voltak számomra. Úgy döntöttem felkészülök próbajátékra. Emlékszem rettenetesen aggódtam, hogy sikerüljön, bementem a terembe és sok barátságos, mosolygós arcot pillantottam meg, megnyugtató volt. Azóta is itt dolgozok. Felemelő érzés ilyen kiváló, nagyszerű művészekkel együtt zenélni, együtt lélegezni, együtt szárnyalni. Köszönöm!

 

Mi alapján választottál hangszert? Miért?

Ez érdekes történet. Gyerekkoromban évente az unokatestvéremmel nagymamánknál nyaraltunk, falun kelet Ukrajnában. Ott mindenki énekelt mezőre menet, haza jövet, főzés, mosás, favágás közben, de legszebbek az esték voltak, amikor az egész utca egybegyűlt, hogy meséljen és énekeljen. Énekeltek több szólamban, csak így egyszerűen, semmilyen zenetanulás nélkül. Mi gyerekek is sokat „szerepeltünk”, énekeltünk, táncoltunk, mese játékokat rendeztünk, a felnőttek örömére. Egy ilyen nyáron az unokatestvérem magával hozott egy „titkok könyvet”, az tele volt rejtjelekkel, és amikor azt monda, hogy nem ér rá játszani, mert szolfézst kell tanulnia, úgy éreztem oda az életem. Valami nagy és fontos most megy el mellettem és én nem vagyok részese. És amikor elkezdte a „rejtjeleket” énekelni, már tudtam, nekem SZOLFÉZS kell. Otthon, tehát, teátrálisan, nagy könnyekkel előadtam a szolfézs nélküli „hattyú halálát”. Mire áldást kaptam, a tanév már elkezdődött, és csak egy szabad hely maradt, a cselló osztályban. Addig nem is tudtam a cselló létezéséről, az édesanyukám kórházban dolgozott, és én ott nőttem fel, inkább az emberi csontváz felépítésében voltam otthon, de megígérték, hogy a csellóhoz kapok szolfézst is! Az első találkozásom emlékét a hangszerrel szívemben őrzőm. Szerelem volt első látásra. Volt gyönyörű feje, hosszú nyaka, vékony dereka, ugyan egy lába, de az nagyon csinos. Sebaj, hogy nem tud járni, gondoltam én, majd úgyis mindenhova magammal viszem. Gyerekesen biztos voltam benne, hogy nekünk egyforma érzéseink vannak, és hogy ö (a Cselló) játszó és lelki társam lesz. Hát így is lett. Remélem egy ideig még így marad ...

 

Kedvenc zeneszerződ, zenekari műved? Legemlékezetesebb pillanatod a zenekarban?

Nehéz meghatározni, hiszen változunk az évek során. Ami az ifjú korban idegen volt nekünk, az az érettséggel mély hatással van ránk, de van olyan is, amihez fel kell nőni, bölcsességet kell szerezni. Talán a Romantika áll hozzám legközelebb. Egy a biztos, amikor a színpadon vagyok, abban a meghatározott időben, amit éppen játszom, az a kedvencem. Egy zenész csak a szívét adhatja a közönségnek, ahhoz viszont szeretni kell. Ezért ilyen felbecsülhetetlen értékű a mi szakmánk, mert van adott pillanat, adott mű és adott lelki állapot, ez megismételhetetlen.

A legemlékezetesebb pillanatom egy másik együtteshez kapcsolódik: Próbaidőn voltam a Lembergi operaház zenekarában, tizenkilenc éves, fiatal, tapasztalatlan, de nagyon lelkes. Örültem, amikor kiírtak a „Carmen”-re. Próba nélkül be kellett ülnöm az előadásra, alaposan felkészültem, szinte kívülről tudtam a cselló stimmet. Elérkezett hát a nagy pillanat. Lassan elaludtak a fények, nagy ovációk kíséretében bevonult a karmester, majd elaludt, valahonnan a mennyből, rá mutató fény is. Megszűnt a külvilág, csak a kotta meg a karmester hófehér mandzsettája látszott, a levegő megtelt varázslattal… Felütés… és a nyitány első akkordjával egyszerre felragyogott az operaház összes csillárja! Fehér és arany díszek csak felerősítették a hatást, minden úszott a fényáradatban, mintha a nap legurult volna oda. Átéltem a „vakító” boldogságot, elfelejtettem, hogy csellózni kell, csak ültem a körbeért számmal és bután pislogtam

 

Jellemezd magad 3 szóval!

Erre inkább a családom, a barátaim, a kollégáim, a közönségem tudna választ adni. Társadalomban élünk, és csak a környezetünk adhat objektív véleményt rólunk. A környezet tud különbséget tenni oroszlán és cica között, vagy veréb és sas között, attól függetlenül, hogy oroszlán ártatlan cicának látja magát, a veréb meg madarak királyának. Az életem mottója? Szeretni feltétel és elvárás nélkül. Sikerül-e? Sajnos nem mindig.

 

Mi a legnagyobb vágyad muzsikusként?

Zenélni.

 

Mit adott neked Miskolc? Hogy érzed magad itt?

Miskolc egy nagyszerű város, amelyiknek különleges művészi atmoszférája van, nem hasonlít semmilyen más városhoz Magyarországon. Itt az emberek barátságosak, nyitottak, a felgyorsult élet mellett ráérnek foglalkozni egymással, figyelmesek, és úgy érzem boldogabbak is, mint máshol. Szeretek itt lenni.     

 

Világot járt muzsikus vagy. Van kedvenc zenei kultúrád, országod, koncerttermed? Miért pont az?

Igen sok országban, és még több gyönyörű városban megfordultam, sok mesébe illő tájat, tengereket, hegyeket láttam, olyan zöld réteket, hogy ember azt hinné nincs is ilyen szín. Mégis legcsodálatosabb érzés, visszafelé átlépve a határt, megpillantani hamvas aranyszínű mezőket, áhítattal számolni a kilométereket, és végre meghallani – Na, itt van! Itt van! A mi Balatonunk!,

Ha választanom kellene, hol élnék szívesen, Magyarországot választanám, mert Magyarország - a fiam Karácsonya, első szerelme, az otthona, és a hazája.

Minden kultúra nagy kincs, az égiektől kapott ajándék, amelyiket óvnunk és őriznünk kell, mert ez határozza meg, hogy kik vagyunk, megmaradunk e. Azt, hogy melyik kultúra molekuláiból épül a DNS-em, úgy is mindenki tudja, itt a kérdés inkább az, hogy tisztelem-e a másik kultúrát, meg tudtam-e szeretni mint a sajátomat, becsben tartani? Igen.

 

Egyéb (bármi, amit érdekesnek, fontosnak, meghatározónak tartasz) lehet egy elismerés, egy koncert, egy pillanat, egy élmény…bármi.

Köszönöm az ötletet, az érdeklődést, e kérdéseket! Válaszok után kutatva, sok olyan dolog most fogalmazódott meg bennem, amin vagy nem volt időm elgondolkodni, vagy természetesnek éreztem, vagy nem tartottam fontosnak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy fantasztikus tanárokkal, kiváló művészekkel, nagyszerű emberekkel, hű barátokkal, kedves ismerősökkel találkozhattam az eddigi utamon.